Együtt könnyebb

   Megállt az idő. A mikrobusz kerekei alattunk mintha egy égi pályán gurultak volna tovább. Ha voltak is más autók az úton, csak szellem alakjuk sejlett föl ködösen, de berregésüket elmosta a döbbenet. A Pilis csodákkal terhes vonulatai, a Duna csillogó hömpölygése és a bárányfelhők ficánka táncától vibráló ég abban a pillanatban merev tájképpé fagytak. Megdermedt látványukon, mint mázsás jégsziklák csattantak É. súlyos szavai:

 „- Nincsen többé férjem…”

  Mindent, ami ez a nyár, ami ez a pillanat volt, a vásárt, a fürdőzőket, a fülledt buszok életteli szuszogását beszippantotta egy párhuzamos világ. Mindent, ami addig fontosnak tetszett, a napokig tartó készülődést, az idegességet, hogy elkésünk, a vitát a vezetés miatt, a szavakat. Igaz barátunk, ki előbb még itt volt, és vele minden szó és tett és gondolat elenyészett ebben a furcsa fekete lyukban.

  Egy fordított születés vette kezdetét. Akár a bábák, mikor érkezik a hívó szó, és mindent hátrahagyva igyekeznek a vajúdóhoz, úgy siettem vissza É.-hoz és a gyerekekhez át a városon, át az életen. A zajokon keresztül vittem magamban a csendet.

  A születés és halál körüli tetteket és szavakat elrabolta tőlünk a „civilizáció”. Míg régen közösségben éltünk és mindenki számára ott volt a nagy kapaszkodó ilyen helyzetekre: a szokásaink, addig ma csupán a zavarodottság marad. Nem tudtam, mit találok ott, mi fogad. Mit mondok, hogyan nézzek, mit kell tennem? Hogyan kezeljük majd ezt az alig kibírható helyzetet? Csak egyet tudtam legbelül: együtt kell lennünk.

  Tisztán emlékszem arra, milyen volt, amikor megélhettem a háborítatlan szülés misztériumát és gyönyörűségét. Arra, amikor a bábák megérkeztek hozzánk és betoppantak a szobába. Ahogy ilyenkor az öröm és megkönnyebbülés, éppúgy szakad ki belőlünk a fájdalom az első együtt érző arc láttán. Hiszen hatalmas öröm és mélységes fájdalom ugyanúgy veti szét a szívet, ha nincs kivel osztozni rajta. A szemek tükrében meglátni magunkat, veszteségünket és szembe kell nézni a felfoghatatlannal. Ez a gyász kezdete.

  Szülés és gyászolás azonos gyökerűek: el kell engednünk valakit, aki eddig a részünk volt, aki eddig hozzánk tartozott. S ha sikerül, valami nagyon más lesz eztán, mint amilyen eddig volt.

  Ott voltunk hát, hogy ebben a gyászban részt vegyünk. A gyerekek rögtön játszani kezdtek. Ők, az örök pillanatban teljességgel jelen levők a legtermészetesebb módon, játékba merüléssel ringatták át magukat ez első napokon. A fájások pillanataiban, mikor a fájdalom feltartóztathatatlanul maga alá gyűrte őket, egyszerűen jelen kellett lenni. Kezüket finoman, de határozottan megfogni, szemükbe nézni tisztán és ölelni, ölelni őket hosszú perceken át, arcukat, hátukat simogatva csendben. És hagyni, hogy minden, ami ebből az újonnan keletkezett vulkánból előtör, szabadon felszínre jöhessen. Beavatkozás és korlátok, felesleges mozdulatok és szavak nélkül. Együttléttel. Közös evésekkel és beszélgetésekkel. Közösségben, mert egyszerűen együtt könnyebb.

  Hogy távolodhattunk ilyen messzire e legtermészetesebb életformától? Hogyan jutottunk ilyen mélyre, ahol születés és halál pillanataiban egyedül kell lennünk, ahol nincs lehetőség a gyógyulásra? Ahol nem fekszik ki a gyerekágyasok a hat hetet, és ahol nem engedhetjük meg magunknak a munka miatt a hosszú gyászban való együttlétet. Ahol nők ezrei vajúdnak magányban, és emberek milliói maradnak magukra fájdalmukban, szerettük elvesztésekor, vagy haláluk óráiban. A ma embere nem beszél a születésről és halálról. Mindkettő szorosan öleli körbe rövid életén keresztül, mégis úgy viszonyul hozzájuk, mint egy kellemetlen kényszerűséghez, amit el kell szenvedni, és azután jobb nem beszélni róla.

  Mi ott, a közösségben beszéltünk. Gyakran elmeséltük és elképzeltük, mi is lehetett, hogyan is történt a tragédia. Míg égtek a gyertyák, számtalanszor hangzottak el ugyanazok a mondatok, mint különös mantrák, melyeknek monoton ismételgetésével érkezik el a békesség. Róla szóló kedves történetek keringtek, mint gyermeknek biztonságot nyújtó esti mesék, amik százszor is el kell, hogy hangozzanak, minden meséléssel simábbra simítva a lélek feldúlt ráncait. Minden kimondott szavával gyógyítva fájdalomtól megsérült lelkeinket.

  A gyász másik tudatállapot, hasonlóan a vajúdáshoz. Ha átadja magát neki valaki, nem ellenkezik, nem akar nála erősebb lenni, és nem zárja be előtte szívét, úgy mossa át jótékonyan, mint patak a meder mélyét.

  Énekeltünk. Dalokat, melyek arra rendeltettek, hogy kiszellőztessék könnyektől dohos lelkünk, s annak szárnyakat adva az égbe emeljék még a legnagyobb bánat idején is. Valaha énekkel jöttünk és énekkel mentünk. Énekkel szívtuk magunkba édesanyánk tejét, és énekkel engedtük utolsó útjára szeretett halottainkat.

 Misét celebráltak kedves barátunk emlékére, és azután rengetegen ottmaradtunk együtt énekelni a dalokat, amiket szeretett, a dalokat, amiktől könnyebben sírunk, ahogy halljuk sírni a hegedűket is. Együtt, mert együtt könnyebb.

  A tájkép még mindig mozdulatlan, nehezen tér csak vissza belé az élet, de ahogy ott ültünk mi is a képbe merevedve, a megfagyott felhők mögül, láttuk, egy szürke gém szállt a nap felé.

Gabi

portréfotó:Tasner Magdolna

Ezt az írást a nemrég elhunyt Nagy Zoltán József (Púder) emlékének ajánljuk...Osztozunk felesége, Turi Nagy Éva, és gyermekei, Hajka, Csongor és Bogi gyászában...