Kai merengései

-hová merült el szép szemem világa-

Azon gondolkodom, hogy egymásnak ellentmondó dolgok milyen gyakran fordulnak elő világunkban. Hogy állandóan az van, hogy valami és valaminek a szöveg ellentéte is igaz ugyanebben az univerzumban. Meg az is van, hogy a mostani tudásom-tudásunk szerint mond ellent egymásnak a kettő. Mert olyan is milyen sokszor volt a történelemben, hogy egyszer csak feloldódott a kötelező érvényű paradigma és akkor már mennyire nem volt ellentmondás.

Döbbenetesen nagy az IS ereje. Amikor az egymásnak feszülő akaratokból és hatalmi játszmákból egyszer csak kisüt a nap.

Valahogy ezt érzem a közösségekben is. Amit a bába, és dúla-körökben megtapasztaltam, a KÖRség, kiderült, hogy így is lehet közösséget építeni. Hogy mindenki egyenlő értékű. Hogy nem kell, hogy legyen vezető. Illetve mindenki valaminek a vezetője, amiért szeretne felelősséget vállalni.

Gyönyörködöm a folyamatban, amikor az én elkezd mi-vé lenni. Amikor a mindenkori én (én…) tudja, hogy értékesebb, több lesz, amit együtt alkotunk. Ez a körök ereje. Hogy egy meg egy az sose kettő. Hanem mindig több annál. Mert megjelenik az egynek és egynek a közös harmadika. És minél többen adjuk hozzá magunkat, annál többet nyerhetünk belőle. Win-win-win.

Igaznak érzem ezt munka területen is. Épp egy nagy menekült projekten dolgozunk itt Maastrichtban. Amikor a szikra kipattant Pallasz Athéné helyett a kollégám fejéből, egyből tudta, hogy erre nekünk nincs elég erőforrásunk. Ezért már eleve megkerestünk egy hasonló fókuszú diákszövetséget, és velük együtt kezdünk dolgozni. Ettől a munka lefeleződött, de a kapcsolati háló mindjárt felszorzódott. Ugyanígy a média-megjelenések is, elismerés, minden. Tehát szembe mentünk a hagyományos nézettel, hogy akkor lesz ez jó, ha csak egyedül csináljuk.

És persze együtt csinálni valamit mindig több idő az elején. Sok beszélgetést igényel, amíg letisztul, hogy kinek mit kell felmutatnia a vezetői felé eredményként, ki mennyit és pontosan mit tud és akar beletenni a közös munkába.

Őszintén élvezem ezeket a beszélgetéseket. Ilyen álmodjuk valósággá azt, ami addig csak gondolat volt. Ezek a látszólag nem túl hatékony órákig tartó beszélgetések materializálják a gondolatot valósággá, amiben 3 hónap elteltével 200 önkéntes hallgatóval rendezünk családi városnézést, sport napot, szír főzőeste, ruhagyűjtést, és még sorolhatnám.

Miért szakrális ez? Mert mindez egy mélyebb, erősebb módon való EGYÜTTműködés. Szeretet alapú, figyelem, elfogadás és felelősségvállalás alapú struktúra. Hogy is van az, hogy ha szinte minden vallás valóságára gondolok, nem ez jut eszembe? Nem a szeretet, az együtt, az emelni?

Felelősséget vállalni macerás. Mármint sokaknak. Valahogy társadalmunk nem nő föl sokszor. Nem szeretünk beleállni a döntéseinkbe, nem szeretünk felelősséget vállalni magunkért, az érzéseinkért.

Gyermekként huzatjuk magunkat. FelNŐni nem mindig kellemes. De micsoda erő van a felnőtt, nyitott szívű közösségekben, szövetkezzenek bármire is. Könnyű huzatni magam, hiszen akkor utána okolhatok mást. Az okolás mestereivé vált a társadalmunk. Mindig pontosan tudjuk, hogy ki miatt ilyen nagyon rossz nekünk.

Mi kell a változáshoz? Mi kell a saját kis védett váracskáink feladásához?

Körmendy Petra Kai