Külső és belső utazás

Eljött az ideje, hogy az apám rendezze le a dolgait, ne hagyjon elvarratlan szálakat maga után. Évek óta nem járt Magyarországon, nem hinném, hogy a húgomnak, anyámnak vagy nekem kéne megoldani az itt üresen hagyott lakását, mint ahogy tesszük azt évek óta. Elég volt. Nekiveselkedtem hát az email megírásának. Megkértem, jöjjön haza, rendezze az ügyeit. Nem sűrűn váltottunk levelet. Olyan volt nekem, mint egy jó haver, némi kontakt a facebook-on, ami leginkább egymás fotóinak like-olásában ki is merült. Utolsó igazi (?) emlékem róla, mikor 12 éves koromban megkaptam tőle, miattam válnak. Akkoriban mindig sírva fakadtam iskolába menet, ha megláttam egy gyerekét kísérő apukát... Így aztán a levél hivatalos és lényegre törő lett. A válasz gyorsan megjött és hasonlóan szűkszavú volt: tudja, hogy rendeznie kell a függő dolgait, de ő most költözött Vietnamból Kambodzsába, túl sok a dolga, és anyagilag sem áll úgy. Hm... nyugtáztam. Sok sikert kívántam a régi-új helyén a beilleszkedéséhez.

Anyai nagyanyám nagyon büszke asszony volt és kényesen ügyelt arra, hogy mit gondolnak és mondanak róla mások. Folyamatosan egy elképzelt ideának akart megfelelni. Ma már tudom, sok-sok önmunkának köszönhetően, hogy minden ilyen megfelelési kényszer harc a szeretetért. Amikor nem tudjuk, hogy úgy ahogy vagyunk, pusztán a létezésünk folytán jogunk van a szeretetre. Alapbeállítottságunk a szeretet áramoltatása, de ha ez fedve van az életünk során elszenvedett sérelmek által, jönnek a torzulások. 

Így hát nem csoda, hogy az a nő, akinek ennyire fontos volt a szóbeszéd, akit kislányként cselédnek adtak, aki túlélte a világháború ki-tudja-milyen borzalmait, igencsak megszenvedte, hogy reményteli kislánya 16 évesen az első szerelmétől - és szerintem az első együttléttel - megfogant. Valószínűleg egész életében nem tudta ezt megbocsájtani apámnak. Mama... ez volt az első szó amit kimondtam. Erős, cinkos szövetség volt a miénk. De ha rosszat csináltam, mindig olyan voltam, mint az apám.

Szokatlan módon még egy email apámtól, pár nappal az első után. "Sziasztok, helyzet van. Eltörtem a kulcscsontom, műteni kell. Megyek haza." Hoppá. Hát, ha nem akart magától, valahogy rá kellett venni, tényleg dolga van itthon.

Reptér, késő este. Kati, a húgom és én mentem ki érte. Mert mi vagyunk neki. Napmélybarna szín, elgyötört tekintet, felkötött kar, könnybelábadt szemek. Ölelés, engedem az érzelmeket, én is könnybe lábadok.

Aznap este a szokásostól eltérően anyánál aludtam, pusztán kényelmi okokból; közelebb volt a reptérhez. A húgomék pedig hazavitték apámat. Fáradtak voltunk, valahogy mégis zsizsegtünk és későn feküdtünk. Most is, mint mindig, ha nála vagyok, anyával aludtam. Emlékszem, elalvás előtt, félálomban megfogtuk egymás kezét (valószínű théta frekvencián voltam) éreztem, ahogy a tenyerünk összesimul, összekapcsolódunk, áramlik az energia. Végtelen szeretet és nyugalom áradt szét egész-ségemben és éreztem a nagymamám, a húgom jelenletét is. Egyesült a család nőágának köre, ami lüktető volt és intenzív. Beleengedtem magam... és az elalvás előtti pillanatban ezt mondtam: Szeretlek. Szeretlek- felelt anya. 10 perc múlva jött az otthonból a telefon, hogy mama meghalt. ...Gyönyörű áldásban volt részem. Hálás vagyok. Végtelenül hálás.

Azon az éjjel ment el, mikor apám megérkezett.

Utolsó útjára kísérvén ballag a menet: anyám és a párja húgommal legelöl, én mögöttük, leginkább arra koncentrálva, hogy jó sok szeretetet toljak a lányokba, majd balomon kissé lemaradva megpillantom apámat. Egyedül van. Sír. Ő, aki világ életében a nagyanyámmal ősellenségek voltak, tipikus szereplői az anyósvicceknek. Odalépek, belekarolok, és együtt ballagunk. Én is sírok, de én egy picit a gyönyörűségtől is, mert átélhetem ezt a varázslatot. Mennyi volt ennek az esélye? Hogy pont itthon legyen, és pont akkor legyen a temetés és egyáltalán, akkor sem kellett volna eljönnie... úgy érzem, minden egyes lépéssel könnyebbek leszünk. Nagymamám utolsó útja, a család megújulása, egy új, járatlan út kezdete, ami tiszta, pontosabban lehetőség a megújulásra, az újjászületésre, egyénileg, családilag egyaránt. 

Ki az apám? Nem tudom. De azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor megszületett az elhatározás, nyitok felé, hogy készen állok a megismerésére, bármit is jelentsen ez, bármit is hozzon felszínre. Nagyon sokat dolgoztam már az apa-vonalamon más síkon, most itt az ideje mindezt megélni a fizikai síkon. Ehhez viszont vele kell tartanom Ázsiába...

Ekkor már régóta éreztem a nagy utazás szelét, kb. fél éve mondogattam... manifesztáltam? A lakásának eladása előtti családi kupaktanácson bejelentettem, szeretnék hozzá kimenni, mire ő azonnal azt mondta, hogy akkor menjek vele vissza. Meg hogy neki mindegy, ő elvan, az ő élete megoldott, innentől kezdve bármit is csinál, értünk teszi. Ki ez az ember?! Az események felgyorsultak, egy hónap alatt lakás eladva, ügyek elintézve.

A nagy kaland elkezdődött, huszonegy év után újra együtt, sok-sok kíváncsisággal, kétellyel és félelmekkel. Úti-célok: Bangkok, Kambodzsa, Vietnám, meg a titkos lélekzugok.

N. Évi