A számadó juhász

 Birka voltam. Az a fajta, akit betereltek az oktatás fűtött aklába, és aki tiszta jóhiszeműségből vakon követte a kolompot. Nem akármilyen birka! Aranyszőrű bárány, akit követni kellett, akire fel kellett nézni, akit a pásztorok példának állítottak a nyáj elé… A ranglétrán feljebb jutva magam is juhász lettem, lett saját nyájam, akit reám bíztak.

  Figyelgettem én a juhaim, csak figyeltem, hogyan törnek be szabadságukból a gazdaság jól megtervezett rendszerébe, ami már bárány koruktól leválasztotta Őket anyjuk mellől. Figyeltem, és megláttam, hogy hiába híznak a táptól egyenletesen, hiába vannak olyan helyen, ahol mindenki csak a javukat nézi, van velük valami fene nagy baj: nem boldogok. S ami nagyobb baj volt, magam sem voltam az, mert nem okozott örömöt kényszeríteni a rám bízottakat, hogy azt tegyék, amit maguktól tán soha. Az évek során szűk lett az akol.  Én lettem az Akol pásztorai között a fekete bárány, mert nem voltam hajlandó többé haszonállatként bánni a nyájjal, hanem a lelket néztem bennük, és szerettem, sőt tiszteltem Őket!  

   Eljött az idő, az én kis báránykáimnak is be kellett törniük, s én a máséit tanítgattam, míg az enyéimet meg mások. Egy nap aztán, cudar idő kerekedett. Épp a legkisebbel voltam otthon, (legalább ezt engedte a gazda, hogy addig, míg három éves nem lesz, nekem se kelljen terelnem, és a pici is velem lehessen) éppen készítettem a nagyobbakat, hogy induljanak az Akolba. Kinn még sötét volt, ítéletidő tombolt, és fel kellett zavarnom Őket legszebb álmukból. Szófogadóan kiléptek az ajtón, a kicsi hozzám bújt, s az én szívemet olyan szomorúság kerítette hatalmába, amilyet még sosem érzett azelőtt: hát milyen anya vagyok én, hogy csak azért, mert ezt így kitalálták, és jó ideje mindenki számára kötelezővé is tették, télbe- nyárba, ha esik, ha fú, elküldöm az enyimeket világgá, ahol azt se tudom, mi történik velük, én meg itthon maradhatok, később meg majd azért, hogy elmehessek terelni azokat a rámbízottakat, akiket éppígy lök ki anyjuk, hogy ők is elmehessenek valami másik akolba harapnivalóért! Hát milyen dolog ez? Ezt szánta volna nekünk a Teremtő? Erre születtünk? Mivé lettünk, hogy ezt mind elviseljük és szolgáljuk? Ha azt meg merészeltem tenni a gazda törvényeinek dacára, hogy kicsinyeimet ősi módon, háborítatlanul hozzam a világra, ezt meg hagyom?

  Akkor a Teremtőhöz feljutott ez a szomorú imádság, és utamba küldött olyan elcsámborgott juhokat, akik nem nézték jó szemmel, hogy mindenféle állatot egy kosztra kényszerítenek, hogy életük javát falak közt töltsék, hogy a birka ne bégessen, a ló ne nyerítsen, minden állat hagyja ott legelőjét, felejtse el természetét, nyelvét az Akolért. Mások saját elképzelésük szerint építettek olyan Aklokat, amikben nem voltak olyan szigorúak a szabályok.   

   Összebarátkoztam olyanokkal, akik kis bárányaikat egyszerűen hazavitték magukkal, és többé az Akol felé se néztek, és nem hitték el, amit mindenki, hogy az Akol a záloga boldogulásuknak, és régóta olyan életet éltek, amivel be is bizonyították, hogy nem az Akoltól függenek. Az Ő példájukon felbátorodva én is hazatereltem összes báránykámat. Először nagyon nehéz volt leszoknom a terelgetésről, hiszen engem is születésemtől tereltek, és ez volt a munkám is, de most már mindnyájan itthon vagyunk, együtt, boldogan, szabadon. A Kanca Legelőjén.

  Ha üzenhetnék a Világnak, egyetlen fontos gondolatot, és tudnám, hogy mindenki, a Földön élők közül megérti, a következőt üzenném innen, családi őrtüzünk mellől: vigyázzatok! Elhitetik Veletek, hogy az egyedüli boldogulás jövője, ha az Akolba adjátok gyermekeiteket. Egy jobb, könnyebb, gazdagabb élet reményében. Elhitetik, hogy az élet, ahogy azt őseitek évezredeken át élték értéktelen, szegényes, fejlődésre szorul. Sokan azt hiszik, segítenek, ha mindenkit az Akolba juttatnak, és nem veszik észre, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy az Akolba beolvad mindaz és mindenki, ami és aki évezredekig jó, törődő, szerető gazdája volt e Földnek! Azok viszont, akik az Akol valódi megalkotói, egészen pontosan tudták, mi volt ezzel a céljuk. Saját világuk számára olyanokat képezni, akik kiszolgálják majd ezt a világot! Olyan birkává  nevelni mindenkit, amilyenné válva az általuk működtetett rendszer számára hasznosak. Azokat, akik őseik nyomdokaiban jártak, először erőszakkal terelték be az Akolba. 

Akik ellenkeztek, halál fiai voltak. A megmaradtakkal pedig elhitették, hogy utódaik modern élete sokkal könnyebb lesz, mint az övék. A valóság pedig az, hogy az Akol világa pokol, ahol lehet több pénzed, de hacsak nem vagy bennfentes, ez a világ a peremére taszít és boldogtalan leszel. A gazdaságilag „fejlett” nagyvárosok lakóinak töredéke él gazdagon, az elcsábított birkanyáj a szemétdombon kapirgál és egymást meg önmagát pusztítja. Míg valaha mindenkinek volt földje, otthona, hisz a föld mindenkié volt, és ezért vigyáztak rá, ebben az új életben nincs semmid, nem tudod fenntartani magad, családod és közösséged. A sárga csekkektől, a banktól, a multitól függsz. Munkahelytől, holott valaha volt munkád, hisz ápoltad kapcsolatodat az anyafölddel, a természettel. Az Akolban elfeledtették veled gyökereid, elfeledted tudásod: saját földjeid ismeretét, azt, hogy hogyan tudsz magadról gondoskodni, hogyan lehetsz boldog! A legtöbben már nem tudnak visszatérni, mert a valódi tudásukat rég kimosta belőlük az Akolban tanult ismerethalmaz. Ez az ismeret pedig, hiába voltál jó birka, nem nyújt valódi segítséget ebben az új világban. A lélek két világ peremén rekedt, s ha nem nyitunk hidat, ha nem megyünk vissza rajta megtanulni öregeinktől valódi tudásunkat, a Földnek nem leszünk felelős, jó gazdái többé.

   Az egyetlen legális iskola ma az élet iskolája, azé az életé, amiben visszanyerjük önbecsülésünket, emberi léptékünket. Ahol mindenki a saját nyelvén a saját örökségét ajándékozhatja tovább nemzedékről nemzedékre. Ahol a szabadság a valaha volt juhász szabadsága, kinek nyomdokába léptem immár.

L. Gabi