Csend

Beszélgettél már úgy valakivel, hogy egy szót sem szóltok? Úgy hogy egymásra sem néztek?

Hangutazás… kézen fogva repülés. Menekülés, elengedés, akarás, félelem, ismeretlen, vágy…

Három hónap… vagyis minden januárban kezdődött. Amikor belépett az életembe, az ismeretlen ismerős. Egy nyelv, egy szenvedély, egy irány… Engem már nem rémítenek meg az ilyen találkozások. Megmozdítanak bennem mindent, amit ember mozgathat. A szemébe nézek mélyen, és látom a lelkét. A tündöklő patakot, ahonnan az élete árad. A döntései a félelmei, a következő lépései. 

Ami izgalmas, és igazi újdonság, hogy ő is látja a enyémeket. Játszmázunk... mégis minek? Nem akarok… áradni akarok egymásból egymásba,  és táncolni a valóság tiszta mezején. Nem érdekelnek a szerepeim, a múltam, a jövőm, a következmények. Most itt vagyunk, és a lelkeink ölelik egymás. A testem is ölelni akar. De az ő testét ez a tapasztalat megrémíti. Ölelni akar, és ölel mindenkit, rajtam kívül. Nézni akar, és mások tekintetét keresi, hogy az enyém ne kerüljön a szeme elé. Fáj… testem és lelkem közötti szakadék egyre nő, és fáj az elszakadás. Elmém tartja magát. Mindenkit bíztat, lelkesít, és keresi a helyzet legjobb oldalát. Mérlegel, időt ad, megfigyel. Tanácstalan. 

Egyet tud, Neki idő kell. Ő ilyet még nem látott, és ő még a körülmények rabja. Őt zavarja a férj, a társadalom, az elvárások. Nem tudja hol tartok a tapasztalás útján. Nem akar csalódni sem magában, sem bennem… nem akar sérülni. Ha ő nem kockáztat, nekem kell. Én merek? Haragszom, hogy megint nekem kell. Óvatos léptekkel haladok. Az érintésemet még mindig kerüli. Feltűnően… és nem fogadja be az infót, hogy ha a teste nem ér hozzám, mi akkor is egymásba simulva vagyunk. Félelmetes? Hát egy kicsit igen… Nincs jövő kép? Nincs… de így jelen sem. Két kettészakadt ember vegetál egymás társaságában és a sakk matt a fekete és a fehér bábúknak egyaránt győzelem és veszteség egyszerre.

Hangfürdő... fekszünk egymás mellett, és hozzá kell érjek… az a feladat, hogy legyen minden izmom laza, nyugodt… ha nem érek hozzá, minden izmom görcsös és feszült… épp hogy meg kell mozdítsam az ujjamat, és már érintem is. Felszabadító kettős csoda. A hangok jönnek, és hatnak… Engedjem el magam, csak a jelen van… Figyelem a teste jelzését… reagál e az érintésre. Elhúzódik e, ahogy szokott… az izmok rezdülnek, és mégis együtt maradunk. Belső hangom bíztatja, élvezd, ez most a jelen, és nem számít semmi más. Legalább itt egy kicsit… Érzem a bizonytalanságát, és fokozódó vágyát, az érintésem nyomán létrejött egységben való lubickolását. A küzdelmét, a tanácstalanságát. A lelke hánykolódik az agya és a teste között. 

Békésen várakozó, figyelő gondolataimba egyszerre belekiabál valami: Menj G-hez! Ez Ő! Hallom, amit gondol… tisztán, eltéveszthetetlenül. Akkor neki is hallania kell engem. Válaszolok: G. jól van, és az a mi teljesen rendben van. Én most veled akarok lenni, és veled akarok mi lenni végre teljesen. Engedd el magad, és simulj bele az érintésembe. A hangok változnak, ő hallgat, és csak a bőre árasztja tovább a belehelyezkedés kísérletét. Bíztatom, hogy engedje az elméjének megfogalmazni mire vágyik, mert hallani fogom és megteszem. Így érintjük egymás a hangfürdő alatt, és szép lassan rendben lesz ez a minimális egyesülés benne is. A hullámok elnyugszanak, az utazás véget ér, és a három kis harang is megszólal, jelezve a hangfürdő végét. Felülünk, egymásra sem nézünk. Nem kell. Most sem kell… Valami felolvadt… valami talán olvad majd tovább… de hallani az elmét… elhinni, és megélni… talán egy új szintje az egyesülésnek.   

A maradandó változások minimálisak, de vannak, és reményteliek. Szeret, és ezt magának is kimondta. Nem tudja, mit kezdjen vele, és ezzel már szembe nézett. Haladunk... Cél a jelen!                                                                                                                                      Ta-Lány