Születés No.4

Ideje leírnom már ezt is, lehet, hogy emiatt nem szültem még...? Pedig Samu születése sok erőt adott eddig, jó rágondolni. Ám mostanábn bizonytalan és félelmekkel teli lettem, aggaszt, hogy nem fordul be a baba, hogy mekkora valójában, és hogy meddig húzzák, ha tényleg császármetszés lesz a vége... És lehet, hogy én tartom vissza a szülést, születést, mert annyira félek...? Ezért jó a Samu születésére gondolni...

Samura senki nem számított. Amikor megvettük az autónkat, gondosan lemértük, hogy fog elférni a három gyerek ülése, véletlenül se legyen kicsi. Örömködtünk, hogy végre nagycsaládosok lettünk, élveztük a gyerekeinket és a szabadságot az autóval, végre sátoroztunk, kirándultunk, hejehuja... János ezt kérdezgette: "Ugye, jó ez így? Ugye, elég a három gyerek? Nem szeretnél többet... Igaz?" És engem elkezdett idegesíteni ez a téma... Miért kell nekem most erről döntenem?! Persze, hogy jó így, de hát honnan tudjam, mit akarok pár év múlva? Vagy hogy mi lesz egyáltalán...

És akkor annyit hallgattam ezt a témát a rokonok közt is, hogy egyszercsak szóltam, hogy kár ezen aggodalmaskodniuk, mert babát várok... És hiába tudtam, minden porcikámmal éreztem, hogy baba készül a pocakomban, egy teszt sem mutatta ki! Még a kórházi laborvizsgálat se! Az ultrahangon is csak egy pici valami látszott, az orvos azt mondta, ne kérjek még kismamakönyvet, szedtem E-vitamint és magzatvédő vitaminokat, és szorítottam a pici életkének, hogy megmaradjon. Megmaradt... És boldogan vártuk.

És boldogtalanul hallgattuk a pikírt megjegyzéseket, a hitetlenkedő hülye kérdéseket (pl. hogyhogy nem védekeztünk... stb...), és terveztük, hogyan fogunk elférni lakásban, autóban.

És mondom, Samura senki nem számított. Egy ideje minden éjjel fájásaim voltak, rendszeresek és erősek, kezdtem megszokni és együtt tudtam aludni velük. Aztán egyik hajnalban két fájás közt ki akartam botorkálni pisilni, mikor észrevettem, hogy úszik az ágy: a nyákdugó és a magzatvíz! Ébreszetttem Jánost, elmentem kakilni, zuhanyozni, magzatvíz újra zutty, újra zuhany, tiszta ruha, közben mentőknek szóltunk, meg egy szomszédnak, aki vigyáz a gyerekekre, magzatvíz megint ömlik, bele a cipőmbe, de már nem érdekelt, csak fussunk ki a mentőhöz! A mentő mintha vánszorgott volna, közben 2-3 perces fájásaim voltak, egyszer reklamáltam is a mentősöknek, mit keresünk még mindig a város határában, nem akarok itt szülni... Mire közölték: 110-zel száguldunk, ennél többel nem mehetünk...

Mikor beértünk, lelassultak a fájások, a rutinvizsgálatok és beavatkozások után szabadon mászkálhattam, zuhanyoztam (a kapaszkodó a kezemben maradt...:)), János mindenhová jöhetett velem, és nagyon jó hangulatunk volt. És milyen jó volt, hogy kifogtam ugynazt a két csudatündér szülésznőt, akikkel Sárit szültem! Tényleg megint azt éreztem, családias a légkör, jó kezekben vagyok, és körülöttem forog a világ...

A tolófájások megint sürgetőek voltak, alig bírtam felkászálódni a szülőágyra, Samu meg pikk-pakk kibújt! És megint ugyanaz a forgatókönyv: az orvos arra ért oda, hogy a meleg kis gombócom a mellkasomon hunyorog és nyekereg... Olyan diadalnak éreztem ezt a szülést, olyan tökéletesnek, mintha a helyreállított paradicsomban szültem volna! 

Nem csoda, hogy cseppet se féltem egy következő szüléstől... Hiszen minden simán ment, se gátmetszés, se semmi beavatkozás, erős és fitt voltam szülés után, alig vártam, hogy megkapjam a fiam, ezt a dagadó, életretermett férfipalántát.

Hát ilyen szülésről álmodok most is... de nem sok esélyem van rá... az éjszakai fájások megvannak, három hete végigvajúdom az éjjeleket, nyögök és fájok folyamatosan, be is sűrűsödnek néha 4-6 percesre, aztán semmi. Hogy miért? Nem értem... A védőnőm szerint ngyon bátor vagyok, hogy nem mentem még be a kórházba, szerintem inkább gyáva vagyok, félek az oxitocintól és társaitól... inkább kivárom, míg tényleg beindul. De ha meg nem fordul be...? Tényleg félek... És nagyon elfáradtam már, idegileg és fizikailag is. És a családom is... Sári szerint nem fogok szülni, csak meghíztam. Van baba a pocakomban, de nem fog megszületni... érdekes... néha én is ezt gondolom. És barátnőm szerint is, ha nem lépek, ha nem szervezkedek magamnak valami megnyugtató orvost és beavatkozást, még télen is itt fogok mászkálni a pocakommal. Lehet... pedig nem akarom. Szorítsatok!

R. Erika