Amikor már ki tudja hányadik gyerekkel
voltam otthon, és ki tudja, hányadszorra kellett elengednem a fülem mellett azt
a legyintést, hogy „Á, te csak otthon vagy!’”, akkor még azt gondoltam, nincsen
ez így jól. Mármint az, hogy én „csak” otthon vagyok. Micsoda elpazarlása ez a
hihetetlen nagy eszemnek, az intelligenciámnak, a karriercsajnak. Kár volt
belém az a sok felsőoktatásban eltöltött esztendő. Nem valósítottam meg
senkinek az álmát, nem lettem irodalmár, kulturális atassé vagy sikeres
tévériporter. Nem lettem semmi. Semmi olyan, amivel büszkélkedhet az ember meg
az asszony lánya. Én csak otthon vagyok.
És még ilyen nyomás alatt is sikerült
elérnem, hogy néhány évig valóban boldog voltam otthon mint feleség és anya és
HB, azaz háztartásbeli. És azt gondoltam, ez most már mindig így lesz. De jött
a kutyára a teherautó, az élet élt és változott, vele én is.
Megint egyre sürgetőbben hallottam a
külvilág zaját, kell valamit kezdened magaddal, nem lesz nyugdíjad, nem igaz,
hogy ez neked elég.
A
társadalom hihetetlen nyomás alatt tartja a nőket. Ezerféle mércének kell
megfelelnem. Először is, legyek férfi! Keressek pénzt, csináljak karriert.
Lehetek szingli is, bár ezekre a példányokra az ultrakonzervatívok nem túl
barátságosan vigyorognak. Menjek férjhez, mert egyedül egy csökevény vagyok,
önállóan nem értelmezhető, egy „né”
végződés sokat segít az önbecsülésen.
Ezek után jöhetnek a gyerekek, akiket
legalább két évig kell szoptatnom (fejenként), mert akkor vagyok igazi. Három
gyerek után már kihúzhatom magam, és elnyerhetem az ősanya, aranyasszony
címeket. És megfelelő promotálással a fészbukon előnyt kovácsolhatok a
helyzetemből, egy jó marketinggel eladhatom magam. Isten látja lelkemet,
megpróbáltam, de nem bírtam a rajongók lihegését.
Vittem a háztartást, a női agy
felépítése lehetővé tette számomra, hogy egyszerre százféle dologra
koncentráljak, így, miközben megkavartam a főzeléket, kirángattam a mosógépből
a ruhát, elástam a gerinctörést szenvedett kismacskát a kertben (miután aktív
eutanáziát gyakoroltam rajta egy ásóval), azalatt szemrebbenés nélkül
válaszolni tudtam azokra a kérdésekre, hogy hol van a fehér zoknim és milyen
óráim lesznek holnap.
Mindezen tevékenységek alatt és után a
„szexistennőarúdon” szerepkörre is volt igény.
És még mindig nem volt az az érzésem,
hogy dolgozom. A dolgozás azt jelenti, hogy anya elmegy a dolgozóba reggel, és
délután hazajön. Mindezt úgy, hogy odahaza ragyog a lakás (ami, ha nincs otthon
senki, aki odarondítson, nem tűnik olyan bonyolultnak), minden nap meleg kaja
az asztalon, kimosott, kivasalt ruhák, kigyomlált kert, tisztán csillogó
ablakok. Ja, és a legfontosabb, anya számlájára pénz érkezik a dolgozásból
kifolyólag. Illetve befolyólag.
Én meg mit izgulok annyit, a Jóisten
majd ad mindent. Becsületére legyen mondva, adott is. Bennem azért motoszkált a
gondolat, nekem is hozzá kellene valamit még tennem a házi feladathoz, amolyan
szorgalmi-félét, hogy lássa rajtam a hajlandóságot.
Így aztán egyre nőtt a nyomás, és eljött
a tényleges kétségbeesés ideje, amikor egyre kevesebb volt a pénz, és beértek
az évek alatt hol nyíltan, hol burkoltan elhelyezett mondatok, melyek arra
célozgattak, hogy miért nem kezdek magammal valamit. Dolgozástechnikailag. Ha
pénzt akarok, akkor keressek magamnak. El kellett fogadnom a kijelentés
helyénvalóságát.
No, de hol kezdjen hozzá a
pénzkeresgéléshez egy negyven fölötti, dolgozóba sosem járt nő? Aki, bár
rengeteg mindent tud, abból viszonylag kevés dolog váltható csengő
aranyforintra, és a jelentkezéshez szükséges curriculum vitae is rövid és
tömör, nem foglal el oldalakat az előző munkahelyek felsorolása.
És jött a segítség, bizonyára
odaföntről, mert megsajnált, vagy már annyira a terhére voltam. Házvezetőnő és
társalkodónő kerestetik. No, gondoltam, hisz ezt csinálom húsz éve, most akkor
fizessetek is érte!
Tudtam, hogy szerencse fia, illetve
leánya vagyok, és csak olyan helyre kerülhetek, ami a mennyei paradicsommal
vetekszik. Igyekeztem kolléganőim azon megjegyzéseit elengedni a fülem mellett,
melyek arról szóltak, hogy a vénasszony vagy a vénember olyan egy vérszívó
vámpír, hogy még a három hét is egy örökkévalóságnak tűnik, amit vele kell
tölteni, és hogy ezt nem is lehet megfizetni. A másik nő azzal magyarázta
degeszre tömött bőröndjét, hogy tele van kajával, amit otthonról hozott, mert
olyan fösvény az öreg, hogy nem ad eleget enni.
Mondanom sem kell, ilyen munkára csak
nők vállalkoznak. Külföldön, alig nyelvismerettel.
Így most itt vagyok, messze mindentől és
mindenkitől. Jó helyem van. Az otthoniak nélkülem, én pedig már nem „csak”
otthon vagyok. Közben elengedtem a görcseimet, finoman igazítva elfogadom az
irányt, amerre most mennem kell. Tudom, hogy a jég hátán is, akkor is, ha fáj,
elfogadva változtatni, szeretni és szeretve lenni.
Niki
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése