2015. augusztus 25., kedd

Sikertörténet

Ági írása:
Valamiféle vonzódásom van a keretes szerkezetekhez, ahol gyönyörű ívvel rajzolódik meg a történet, ahol a keretek mégis inkább csak iránymutatók és persze áthághatók. Egy éve hasonlóképpen csendben voltam kicsit, akkor a hirtelen rémület fullasztotta belém a szót. Most is csend van, talán mert túlcsordul amit mondanék. Több téma várja bennem, hogy érzetből és gondolat-fátyolból leírható szavakká formálódjon, mégis mikor írni kezdek, még én sem azt olvasom vissza, amit szeretnék. Talán túl korai még.
Már sokkal türelmesebb vagyok. Már másként látok dolgokat, és még az sem biztos, a dolgok változtak akkorát. Vagy de. Vagyis. Vagy is.
Előttem a hamarosan 17 éves nagyfiam. Mit is mondjak... egyszerűen gyönyörű ember. Szép az értelme, ahogy mesél nekem a balkáni nyaralása után, mesél a háborúk nyomairól, a szegénységről, a vendégszeretetről. Szép az a figyelem, ahogy a világot szemléli, kamaszosan, hevesen, büszkén, igazságérzettől fűtve, ahogy érdeklődik, magába szív, átforgat és önálló véleményt alkot. Olyan szép a benemismernédeakkoris jóindulatú lelke. Szép a fiúsból egyre inkább férfiassá alakuló teste, a még mindig csibészes tekintete.
"Emlékszel, te akartál egy huncut fiút, akinek a szeme sem áll jól és nagyon tud szeretni. Hát megkaptad."
Ritkán beszélek az édesapjáról.

Viharos kapcsolat volt közöttünk, annyira akartuk szeretni egymást, hogy az mindkettőnket felemésztett. Kölcsönösen a másik legrosszabb énjét hoztuk elő, mégis küzdöttünk (a családért?) körmünk szakadtáig, szívünk hasadtáig. A kicsi alig múlt 2 éves.
Gyűlölködve váltunk. Csontba fúródó sérelmek, soha enyhülni nem akaró fájdalom, marón savas szavak, fenyegetés, zsarolás, menekülés. Évekig képtelenek voltunk szót váltani. Családterápia, mediáció, bíróság, gyámhatóság. Semmi. Életem szégyenének neveztem, hogy ide fajult az egész, és amennyire szeretni akartam, annyira gyűlöltem már. Lassan megtanultunk merev karral távolságot tartani, egy lélegzettel kibírni az elkerülhetetlen találkozási pontokat.
Eltelt 15 év.

A fiú nagyon szereti az apját. Egy ideig úgy csináltam, mintha ez (is) az én érdemem lenne... aztán lassan megértettem és elfogadtam, hogy ez nem rólam szól.
Fényképeket mutat nekem a nyaralásukról, látom, mennyire hasonlít az apjára, már hiába is tagadja, túlnőtte őt is. Nézem a vonásaikat, nézem, ahogy Péter a fiára tekint. Hogyan bírta egyáltalán elviselni, hogy külön kellett élnie tőle? Annyi mindenben zátonyra futottunk. 
Mégis, mára már jelentőségüket vesztették nem csak az egykori indulatok, de az azokat kiváltó okok is.

Hallgatom, ahogy a fiam mesél, és hálás vagyok az apjának, mert megmutatta neki a világból mindezt. A valahol közös értékrendünkből mégis más nézőpontokból láttat, mint én teszem. Bármennyire is döngetném a mellem, az, hogy Ábel olyan amilyen, kettőnk közös érdeme.
Valami, amit minden bukásunk után is, valahogy mégis jól csináltunk. Alighanem életünk egyik legabszurdabb, de kétségkívül közös sikertörténete.

Ági

(fotók: Ábel, huffingtonpost.com, tinybuddha.com) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése