Termékenyen

(fotó: Olivier Föllmi)
Mióta ajándékként élem a nőiességem, minden hónapban elvarázsol ciklusom virágzása.
Újra és újra rácsodálkozom a bennem rejlő erőre, a lehetőség áldására, testem változására, az aktuális hangulatomra vagy éppen fájdalmamra.

Minden hónapban, mintha egy üzenet érne el hozzám. Üzenet arról, mennyire vagyok éppen jelen önmagamban, mennyire élem egyensúlyban a napjaim. Hívok-e még elő régen rögzített görcsös mintákat? Tudok-e ilyenkor is együttműködni a szervezetemmel vagy kihívásként tekintek az állapotomra? Mocskosnak vagy tisztulásként élem-e meg? Elcsitít-e, finoman befele fordítva a fókuszom vagy áradóan erősnek, képesnek érzem-e magam?

Már nem vagyok csitri. Már foglalkozom gondolattal, hogy lassan elcsendesedik a méhem, magába zárva a meg nem érlelt magokat. Volt idő, amikor fájt minden hónap, fájt, mert annyi életet vágytam kísérni, és mégis mire jutottam... Mára a hála maradt azért, mert egyszer megadatott végigélnem a számomra legnagyobb csodát. Mostanság minden hónap egy-egy rácsodálkozás: még mindig képes lennék rügyet fakasztani, pedig már gyümölcsöt érlelek.

Hálás vagyok, hogy nőként születhettem, hálás vagyok minden szenvedélyes és érzékeny napomért is, hálás a boldogságomban vagy csak oktalan okkal kicsorduló könnyekért, hálás a magammal hozott végtelen szeretetért.

Egyre inkább azon veszem észre magam, hogy valami történik...valamiként máshogy válok egyre termékenyebbé. Mások az érzeteim, az érzékelésem, mások a gondolataim. Álmodok. Alkotni kezdtem, a magam számára jóleső boldogan. Alkotni megfoghatót és megfoghatatlant, láthatót és tapinthatót. Azt nem tudom, jó-e a világnak, hogy már nem csak elsötétített szobák függönyrésein át szűrődök olykor-olykor ki... Számomra fantasztikus.

És már megint csordultig vagyok hálával és szeretettel...

Ági