Hej, keserves asszonysors...

Alma írása:

A Fedezd fel magadban az ősasszonyt! című bejegyzés kapcsán elmélkedtem dédanyáink koráról. Hogy sikerüljön alaposabban belepillantani életükbe, és megérteni a nagycsaládon belül uralkodó bonyolult kapcsolatrendszert, írnom kell pár szót magáról a hagyományos nagycsaládról.

A nagycsalád (had, nemzetség) ősi társadalmi egység, gazdasági alapokon nyugszik. Élén áll a családfő, aki a hatalom és a vagyon teljhatalmú birtokosa volt. Egy nagycsalád nem ritkán 30-40 főből is állt: a gazda, a felesége, legény fiaik és hajadon lányaik, nős fiaik és azok feleségei, valamint az unokák, esetleg a gazda fivérei, azok feleségei, gyermekei és unokái!

A gazda volt az egyetlen, akinek könnyebb életet biztosított a vagyon, amivel kedve szerint rendelkezhetett. Jogában állt bármely családtagját megverni vagy elkergetni. Óriási tisztelet és félelem övezte. A nők között a gazdaasszony képviselte a gazda tekintélyét. Feladata volt a háztartással kapcsolatos munkák irányítása, és elvégzése, és hiába dolgozott a keze alá néhány menye vagy lánya, ő végezte a legnehezebb fizikai munkát.

Az asszonyok:
Elmondható, hogy a nőknek csak kötelességeik voltak a nagycsaládban, jogaik alig. Az asszony tulajdona volt az urának, mindenben csak utána következett. Alig volt olyan férfi, aki ne verte volta rendszeresen a feleségét.
Mivel a legtöbb lány 15-16 évesen ment férjhez, előfordult, hogy az új asszony még csak egyszer menstruált, és még növésben volt! A friss menyecskének (hangsúlyozom, 15-16 éves fiatalokról van szó) le kellett mondani szinte minden szórakozásról, táncról, mulatságról, innentől kezdve már csak családjának élt.
A jóllakásnak még az igénye is bűnnek számított (persze nem a férfiak esetében), ezért a házhoz frissen került asszonynak napokig illett NEM ennie. A jólelkű anyós titokban etette meg, nehogy összeessen az éhségtől.
Előfordult, hogy a férfiak (miután már nem kellett nekik az étel) a maradékba belevizeltek, hogy a kiéhezett nők ne tudják megenni!
Mivel a menyecskék más családokból származtak, és halálukig abba is számították őket, hosszabb betegség idején a nő a szüleihez vánszorgott, hogy ne legyen terhére férje családjának (azoknak, akikért keményen dolgozott). Ha olyan beteg volt, hogy nem tudott járni, elvárták régi családjától, hogy táplálják! Ha az anyja maga is csak menyecske volt valahol (így alávetett sorban élt), az asszony csak magára számíthatott! A menyecske a férje családjától csak enni és inni kapott, saját és gyermeke testi ruháiról magának kellett gondoskodnia – ami ugyebár nehéz volt, hisz nem volt saját jövedelme, de még szabad ideje is alig. A közös kenderből járó részéből minél hamarabb elkezdett fonni, majd vásznat készíteni, hogy felruházkodjanak. Ha sok lánya volt, már születésükkor elkezdte a kelengyéjük készítését, hisz ha az anya a kelengye elkészülte előtt halt volna meg (amire volt esély), lányai ruha nélkül mentek férjhez.
(A lánynak nem volt értéke, hisz az férjhez megy, és más cselédje lesz, nevelése és felnőtt életében való segítése (az unokákkal együtt) haláláig az anyja dolga maradt.)

A nő egyik lehetősége volt a pénzkeresetre a napszám – természetesen az apósa engedélyével. Az anyák legjobban szőlőt szerettek kapálni, mert onnan egy kötényre való gyümölcsöt is kaptak, a kiéhezett apróságok nagy örömére!
Az asszonynak volt még egy jövedelemforrása: a nehéz fizikai munkák idején részére kiutalt szalonnaadagját összegyűjtötte és eladta (ő pedig puszta kenyéren élt) – így lett gyermekeinek télire csizmája. A sokgyerekes anya egész életében igyekezett, volt olyan időszak, hogy le se vetkezett az alváshoz, csak eldőlt valahol.
A már meglévő gyerekkel nem sokat törődtek, csak éppen annyit, hogy életben maradjon (de sokszor ez se sikerült). A tipegő gyereket ülcsikbe rakták (ládából kialakított ketrecféle); szegény gyerek naphosszat ebben ült és ordított. A nagyobbak gondozása sem sokból állt: a gyerekek egymásra vigyáztak és csatangoltak egész nap. A még nagyobbak már dolgoztak.

A sok utód egyedül az anya gondja: akinek sok gyereke volt, az többet is dolgozott, több sort kapált a mezőn. Mivel a gyerekek épp csak enni kaptak a családjuktól (előfordult, hogy a tejet a disznók kapták, a gyerekeknek meg az edény öblítővize jutott), megesett, hogy 5-6 éveseknek egy váltás ingen kívül semmi más ruhájuk nem volt, ebben játszottak a hóban is (gondolható, hogy ez milyen következményekkel járt)!
Az árváknak volt a legkeservesebb soruk. Hiába nősült meg mihamarabb az apjuk, a mostoha nem gondoskodott olyan lelkiismeretesen a gyerekekről. Az árva eladó lánynak senki nem gyűjtött kelengyét, de próbált rajta segíteni anyai nagyanyja (ha élt még). Akinek nagyanyja sem volt, annak anyai nagynénjei vetettek néhány ruhadarabot, hogy legyen miben járnia.

A családban élő elárvult gyerekekre a többi menyecske nem viselt gondot; elég volt nekik a saját bajuk. (Azok a gyerekek, akiknek az apjuk halt meg, nem sok romlást tapasztaltak, hisz legfőbb támaszuk, az édesanyjuk továbbra is mellettük volt).

A nők nehéz fizikai munkát végeztek, melynek körülményeit jól szemlélteti a következő: a mosást télen is a patakban végezték. A lék mellett, a jégen mezítláb állva dörgölték a szennyest. Akinek jó ura volt, annak a férje vitt ki egy fazék meleg vizet, hogy azzal öntözze a lábát vagy a kezét, hogy felengedjen, ha arrébb akar menni...

Az asszonyok a fűtetlen kamrában háltak a gyerekekkel. A helyiséget teljesen megtöltötte a sok ágy, a levegőjét pedig úgy belehelték az emberek, hogy hidegben a lecsepegő pára ráfagyott az ágyneműre. Itt zajlott a születés és a nők halála is. Még a legnagyobb hidegben se mehettek be a fűtött házba, mert a férfiak nem tűrték volna. Az emberek nem állhatták a gyermeksírást sem, pedig télen a csecsemők pólyából kilógó kezecskéi kékre duzzadtak!

Az asszonyok a földre terített szalmán szültek, a gyerek világrajövetele után három napig ott feküdtek. Sok nő nem is a szülésbe halt bele, hanem a hideg padlón fekvésből eredő megfázásba.

A népes családokban évente született 3-4 (!!) gyerek (manapság kisebb falvakban van ekkora szaporulat), némelyik asszony 14-15 gyereket hozott a világra, a nők életének nagy része tehát várandósan és szoptatósan telt el. A házon kívül dolgozó anyák otthon maradt babáit napközben a gazdaasszony látta el.  Sok dolga mellett hogyan tudott figyelni a kicsinyekre is? Lemérhető a gyermekhalandóságon…
A gyermekhalál nem volt ritka, és erős a gyanú, hogy a tragédiákat az elháríthatatlan betegségeken kívül gyakran okozta gondatlanság (ne adj’ Isten szándékosság).
Nem számított szokatlannak, hogy egy nő 9 gyermekéből mind a 9 meghalt 10 éves kora előtt!

Az egyik adatközlő döbbenetes (és valószínűleg nem egyedi) történetet mesélt el: régóta özvegy, a többi családtag előtt terhességét titkoló sógornőjét kísérte el, aki a gyereket a városi kórházban akarta világra hozni, hogy rögtön lelencbe is adhassa. A kórházban nem fogadták őket, a gyerek viszont meglett a hazafelé tartó úton, a behavazott szántóföldön. Ellátatlanul tarisznyába tették az újszülöttet, aki némi sírdogálás után megfagyott. Mivel az anya fekete harisnyát viselt, nem látszott rajta a vér, így az esetet továbbra is titokban tudták tartani (a baba holttestét a ganajba rejtették). A frissen szült nő gyenge volt, de egy napi pihenés után újra munkába állt! Tudta, hogy már meglévő gyermekeivel együtt kergetné el apósa, ha zabigyerekkel tért volna haza (a kicsi apja az após legényfia volt).

Az asszonyoknak a szexuális életben sem telt sok öröme: a testiséget szégyennek tartották. Ha egy fiatal pár friss házasként el-elszökött szerelmeskedni a padlásra, a sok figyelő családtag csúfolni kezdte őket, és hamar leszoktak a pásztorórákról. A közös kamrába, felesége ágyába belopódzó férj vágyait is hamar lelohasztotta a többi asszony gúnyos megjegyzése.
A friss menyecskének csekély ismerete volt a szexuális életről, anyja nem folytatott vele bizalmas beszélgetéseket, ezért a házasélet elkezdése sok lánynak komoly traumát okozott (ehhez nyilván hozzájárult a férfiak csekély szexuális kultúrája), így fordulhatott elő, hogy a visszautasított férj sértettségében rágyújtotta az ágyat a rettegő fiatalasszonyra!

A pároknak fogalmuk sem volt a fogamzásgátlási módszerekről, amikkel kissé megkönnyíthették volna életüket, és a gyakori gyermekáldásért is a nőt hibáztatták (paradox módon a meddőség is a nő bűne volt).
A férj és feleség közötti érzelmi kapcsolat a legtöbb esetben hiányzott. A férfiakban sem volt meg a kellő érzelmi intelligencia, ha éreztek is valami szeretetet, nem tudták kimutatni. Semmi sem döbbentette meg annyira az idős embereket, mint az, ha megkérdezték tőlük, hogy szerették-e férjüket/feleségüket.

A házon belül együtt élő fiatalasszonyok legtöbbször sógornők voltak (a gazda menyei). Életük nagy részét egymás társaságában élték le, sokszor viszályban az irigység, féltékenység miatt. Árgus szemekkel figyelték, hogy ki mennyit vesz vagy kap a közös javakból. A gazdáné, ha szerette is egyik-másik unokáját, csak titokban juttathatott neki egy-egy finom falatot – rögtön észrevették volna és szemére vetették volna a többiek.
A sógornők egymás közt ritkán találtak bizalmas jó barátra, inkább véd és dacszövetség volt köztük: míg egyikük kiszökött gombászni, vagy hazaszaladt szüleit meglátogatni, esetleg beteg anyja helyett kistestvéreit ellátni, a többiek addig vigyáztak babájára, hazudtak miatta a gazdának, a frissen szült társuk szövését befejezték, együtt loptak dinnyét a veteményesből, látogattak el búcsúba, vásárra.

Sok nő a gyermekeiben sem lelt örömöt, csak az újabb bajok forrását látta a kicsiben. A rengeteg gond és baj sokszor eltompította az anyai szeretetet. A gyermek nem volt akkora kincs, mint most, halála sem rázta meg különösebben az anyát. Vonzódni akkor kezdtek a gyermekeihez, amikor azok értelmesebbek, nagyobbak lettek – meglehet, hogy nem is merték szeretni a kicsit, míg nem voltak benne biztosak, hogy megmarad. A nagyobbacska gyermek valamelyest enyhítette az anya bánatát és magányát. Felnőtt fia-lánya elvesztését az anya holtáig emlegette! 

Ha mást nem, jó szót, törődést azért a legtöbbször kapott az asszony az anyjától, ám ha az anyja meghalt, utolsó támaszát veszítette el.
Sok asszonyt megedzett az idő, és kihalt belőle a szeretet érzése. Csak öregkorban fordult elő, hogy a mai értelemben vett gyermekgondozást tudott megvalósítani egy-egy rokongyermekkel: mesélt neki, dédelgette, simogatta („legalább lesz, aki megsirat, ha meghalok”).

Volt-e menekvés e keserves sors elől? Aligha. Az eladó lányt, ha csak nem volt súlyosan fogyatékos, hamar férjhez küldték. A házastársak válását nem ismerték. A megkezdett útról letérni teljesen lehetetlen volt, az asszony haláláig viselte keresztjét.

Szeretem a hajdani, paraszti világot pozitív példaként felhozni a mai világ visszásságaival szemben, de – bármennyire is szeretném, – ebben az életben kevés pozitívumot és követendő példát találok.
Ezeknek a nőknek nem sok örömük volt az életben.

Ha van olyan köztetek, aki

–rendelkezik házimunkát megkönnyítő géppel
–nem temette még el egyetlen gyermekét sem
–számíthat a szüleire
–szereti a férjét és őt is szereti élete párja
–talált már örömet a szexuális életben
–van szabad ideje, amit saját kedve szerint tölthet el
–betegség esetén fekvő állapotban, a munkát felfüggesztve gyógyulhat 
–nem éhezik, ehet húst és gyümölcsöt, és a kenyerére legalább vaj kerül
–nem lebeg állandóan a feje felett a fizikai bántalmazás veszélye

… szóval ha mindezeket elmondhatjátok magatokról, akkor adjatok hálát a sorsotok miatt, és gondoljatok ezekre az asszonyokra!
De ne csak sajnáljuk őket, hanem tiszteljük is, mert csöndes heroizmusukkal nekik köszönhető népünk fennmaradása. Áldja meg őket az Isten, haló poraikban is!

Alma

Az írásom "Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban – A mátraalji palóc asszonyok élete a múlt század második felében" című munkája alapján készült. A gyűjtés ideje: 1954-55, helye: Bodony, Mátraderecske, Mátraballa, Maconka, Nagybátony. 
A szakma is elismeri, hogy Morvay Judit munkája igen komor képet fest, de olyat még nem hallottam, hogy azzal vádolták volna a kutatót, hogy valótlanságokat írt le könyvében.