Szoptatás - hogyan, mikor?

Ez az írás nem tárgyalja azt a kérdést, hogy kell-e szoptatni, és vannak-e pozitív hatásai a szoptatásnak, hisz szerintem annyira egyértelmű, hogy IGEN, kell szoptatni a kisbabát (és akár a nagyobb gyereket is), és IGEN, csak pozitív hozadékai vannak a szoptatásnak anya és gyermek számára egyaránt (azt most nem tekintem negatív hatásnak, hogy megereszkedhet a mell).

Inkább arról írnék, hogy hogyan szoptassunk és mikor.

Emlékszem, fiatal, elsőgyermekes anyaként rengeteget izgultam azon, hogy jól tettem-e mellre a gyereket, és eleget evett-e. A védőnő azt tanácsolta, hogy 4 óránként szoptassak, és a gyerek hiába üvöltött 3 órával az etetés után, én szófogadó állampolgárként kitartottam egy órát, és hagytam ordítani a gyereket (ugyanez a védőnő néhány évvel később már a 3 óránkénti szoptatást tanácsolta – 2 év alatt bizonyára ennyit haladt előre a tudomány). 

Máskor meg, mikor a baba nyugtalan volt, és nem akart enni, annyira megijedtünk, hogy kétségbeesetten felhívtuk a gyermekorvosi ügyeletet!  

Nem volt körülöttem tapasztalt asszony, aki tanácsot adott volna; anyám és anyósom csak egyszer szültek, és a kor divatjának megfelelően tápszereztek minket, nagymamám tanácsaira nem lehetett adni, valamint nagyon tettrekész, ám gyermektelen nagynénéim se voltak segítségemre – pedig sokat okoskodtak mellettem.  

Csak egyetlen bátorító mondat kellett volna akkor nekem, az, amire később magam is rájöttem: az asszonyok ősidőktől fogva maguk táplálják csecsemőiket, bízz Te is magadban és a gyerekedben, és figyelj a baba jelzéseire!

Vajon elég a tejem…? – aggódtam. Mai fejemmel ezt tanácsolnám az akkori önmagamnak: ha a baba nyugodt, jó húsban van és rendesen telipakolja a pelenkát, akkor elég. (Ismertem egy – elvileg - nagyon értelmes nőt, aki második gyerekét szoptatás közben többször lekapta a melléről, digitális mérlegen lemérte, és a kapott eredményeket grafikonon ábrázolta…)

Jókor teszem mellre a babát? Letelt már a kijelölt 3 vagy 4 óra…? 

Sajnálom, hogy az első gyereknél hallgattam a tanácsra, most már nem tenném. A babát akkor kell megszoptatni, mikor éhes vagy szomjas. És hogy mikor éhezett vagy szomjazott meg? Ezt ő az anyja értésére fogja adni! (Én mindig megkínáltam a babát, ha nyűgös volt, aztán ha nem volt éhes, úgyse fogadta el.)

Fogom tudni táplálni a gyerekemet? – ez még a szülőszobán fogalmazódott meg bennem. Ma ezt válaszolnám annak a kétkedő asszonynak: már miért ne tudnád táplálni? Hiszen melled van, gyereked van, hacsak nincs valami anatómiai problémád vagy egyéb betegséged, akkor miért ne tudnád szoptatni???

Második gyerekünknél már rutinosabb voltam. Olyannyira, hogy mikor a 6 hónapos babával erdélyi utazásra indultunk, anyám és anyósom megrökönyödve nézték a babakelengyét, ami elfért egy kis szatyorban, hisz nem vittem neki a pelenkán és a hordozókendőn kívül semmi mást. Önkéntes szoptatási tanácsadóim letámadtak, hogy mekkora felelőtlenség ilyen kicsi pakkal elindulni (se úti gyógyszeres-doboz, se cumisüveg, se babaétel), de megnyugtattam őket, hogy a szoptatott gyerek nem fog éhen halni (ők bezzeg hozták az útra azt, amit itthon kellett volna hagyniuk: a félelmeiket). 

Ennek ellenére a gyerek megmaradt, és boldogan nézegette két szoptatás között a kendőből a Kárpátok vadregényes vonulatait.

A legkisebb babánk útját már kitaposták a nagyobb testvérei. Minden stressztől és idegességtől mentesen szoptattam és hordoztam, addig, amíg csak kérte a cicit és a hordozást. (Vele megtörtént, hogy egy nagy tányér gulyásleves és egy Túró Rudi után azt mondta: na, most adjál cicit!)

És hogy hol szoptasson egy asszony…?

Hát ott, ahol a babája megéhezett. Én bárhol megkínáltam őket, ha kérték, soha nem szégyelltem magam emiatt. Nem is volt semmi szégyellnivaló a szoptatásban, hisz a mellemet soha senki nem látta, az meg nem zavart, ha a járókelők tudták, hogy mi zajlik a póló vagy kendő alatt.

Idegenek nekem soha nem szóltak rosszat, és biztonsági őr se vezetett ki a nyilvános szoptatás miatt. Annál több jótanácsot kaptam a családtól (itt nem a férjemre gondolok), akik meg is mondták nekem, mikor a pár hónapos babával egy nagyon várt rendezvényre készülődtem:  „… és hol fogod megetetni a gyereket? Csak nem akarod a városban előkapni a melled, mint a cigányasszonyok szokták…?” De, épp úgy terveztem, és úgy is valósítottam meg; akkor szoptattam, mikor megéhezett. A férjem leheveredett a park egyik fája alá, én meg nekidőltem, és megetettem a babát. Remekül éreztük magunkat!

Vajon miért várja el a társadalom, hogy egy várandós vagy szoptatós anya a négy fal között, számkivetettként élje napjait, és kirekessze magát embertársai közül? Szégyellnivaló, ha valakinek kicsije van? Miért kell az egész szoptatásnak ekkora feneket keríteni, hiszen a táplálkozó kisbaba a világ legtermészetesebb látványa kéne, hogy legyen!

Sokan megkeserítik az életüket a maguk által gerjesztett (vagy mások által beléjük ültetett) kétkedéssel, félelmekkel, hitetlenséggel. Minden várandós és szoptatós anyának sok önbizalmat kívánok, és a Teremtésbe vetett hitet, hiszen az ember (is) úgy lett megalkotva, hogy a gyermek megfogan, az anyja a világra hozza, táplálja, és felneveli. Ez ilyen egyszerű.

Alma