Szeretet Tere

A KÉP alapjaiban véve Egy és Közös. Cél lebeg előttünk, amit el szeretnénk érni, de ehhez számtalan odavezető út létezik. Már sokan el is indultak az úton, hiszen élőfalvak alakulnak, közösségek szerveződnek, egymást érik a szertartások, elvonulások, programok, rengeteg ember lép hasonló útra. Én már nagyon erőteljesen érzem, hogy a különálló kisebb-nagyobb körök egyre többször metszik egymást, nincs olyan, hogy egy eseményen ne találkozna az ember ismerősökkel; olyannyira, hogy előbb-utóbb teljesen összeérnek majd ezek a körök és egyetlen naggyá állnak össze. 

Egyik barátunk pesszimista véleménye szerint a tudatos emberek aránya kis hazánkban csupán 10% lehet, vagy még annál is kevesebb. Elképzelhető, ám azt is tudni kell, hogy számuk nem egyenes arányban növekszik, hanem hatványozottan. Iszonyatos változás előtt áll az ország, s a világ, nemsokára elérjük a kritikus tömeget, és akkor majd robbanásszerűen megugrik ez a szám, a tudatosak magukkal rántják a többieket is. Az engem körülvevő rengeteg negatív példa ellenére én ebben nagyon bízom.

A tanulság tehát, hogy mindenki a saját külön kis világában valósítsa meg a Szeretet Terét, és ha jól csinálja, akkor az otthonából a szeretet átsugárzik a közvetlen környezetére, hatással lesz a falura vagy a városra, ahol él, s ezáltal egész Magyarország egy hatalmas Szeretet terévé válik. Sőt úgy gondolom, hogy a folyamat ezzel nem áll meg, hiszen szükséges az, hogy a földrészeket, az egész Földet, s majdan a teljes Univerzumot áthassa a Szeretet. Örökérvényű az igazság, hogy „Ami bent, az kint”, avagy „Amint kicsiben, úgy nagyban is”. Sőt itt lehetne még idézni a környezetvédők mozgalmának szlogenjét: „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” Azt akarjuk, hogy változzon meg a világ? Akkor kezdjük a változás magunkkal!

Nemrégiben olvastam egy tervezett „öko-városról”, ami engem teljesen elborzasztott. Úgy vélem, a közösségi élet és a fenntarthatóság csak kisebb színtéren, falvakban képzelhető el. Számomra nem megvalósítható a Szeretet Tere koszban, bűzben, zajban, betondzsungelben. Egy kis faluban közel lehet az ember a természethez. Az ablakon kinézve fákat lát, domboldalt, jó esetben tavat/folyót/patakot – este pedig a csillagos eget. A Szeretet Terét én csakis természetes házban tudom elképzelni. Itt nincs az ember műanyagokba csomagolva, a vályog- vagy fa- vagy szalmafalak lélegeznek, és „Földanyát érzem a talpam alatt”. Milyen jó az, ha csupa természetes anyag vesz körül, fa-fa-fa mindenütt, fonott nád-kosarak, kristályok, lágy kelmék, növények, és olyan dísztárgyak, melyeket mi alkottunk a gyerekekkel. Ezt kiegészítheti a kályhában lobogó tűz látványa vagy a kemencepadka melege.

Ha manapság meghalljuk a „térrendezés” szót, akkor mindenkinek a Feng Shui juthat eszébe. Pedig a magyaroknak is kiváló szabályaik, hagyományaik vannak a térrendezésre. Erről szól egyik „Bibliám”, Színia: „A magyar ház mágikus titkai” című könyve. Amikor elolvastam, egyrészt számtalanszor tört rám a felismerés, hogy „Igen, ezt én is így gondolom! Tényleg, ezt eddig is így csináltam!” Azaz a leírtakat már öntudatlanul is számos területen alkalmaztam otthonunk berendezésében. Talán segítségemre volt az is, - amit akkor persze teherként éltem meg, - hogy az elmúlt évek során gyakorlatilag minden évben új lakásba/házba költöztünk, és mindig előttünk állt a kihívás, hogy „szarból is várat építsünk”.

Ám a legfurfangosabb lakberendezési fortélyok sem érnek semmit, amikor az otthonban nincs lélek. Az nem is otthon, csupán lakás. Amikor néha lakberendezési magazint lapozgatok (tisztelet az olyan színvonalas kivételeknek, mint a Veranda vagy a Gerendaházak című lapok), látok sok olyan ház-belsőt, amin látszik a szakember keze, minden részlet aprólékosan kidolgozva, a lélek viszont nincs jelen. Olyan, mintha nem is élnének abban a térben. Hiszen benne van a szóban „Szeretet Tere”. Saját otthonukat nekünk kell szeretettel megtöltenünk, és szívünket-lelkünket beleadnunk.

Ha pedig magunkban, családunkban és otthonunkban meg tudtuk mindezt valósítani, akkor már „csak” élnünk kell szeretetben, és mindezt sugároznunk is kifelé. Nincs szükség semmilyen erőszakos propagandára, nem kell ráerőltetnünk magukat másokra, hogy attól majd ők hű de megváltoznak. Elég egy kedves mosoly, egy hívogató szó, egy tál frissen sült pogácsa.

Ezután következhet a közösség, amiben élünk. Sajnos egyre többen vannak közöttünk magányos farkasok, pedig az élet mit sem ér, ha nem vesznek minket körül szerető emberek. Említhetném rögtön a jószomszédi viszonyt. Egy kis fát aprítunk a szomszédasszonynak, aki egy tál kókuszgolyóval állít be hozzánk. Szívesen megetetjük a szomszéd macskáját, ő pedig néhány órát eljátszik gyermekünkkel. És aztán mehetünk tovább az életközösségig. Sajnálom azokat, akik a városokban, lakótelepeken vagy bérházakban vadidegenként élnek egymás mellett (bár hozzá kell tenni, hogy ez az ő saját döntésük). 

Édesanyám 12 (!) emeletes panelházban lakik, és azt sem tudja, kik élnek tőle néhány méterre. Amikor (ritkán) ellátogatok hozzá, szívesen köszönök akárkinek, és szóba elegyedek bárkivel a liftben vagy a lépcsőházban, ugyanúgy, ahogyan az utcán is elcsevegek vadidegen emberekkel. Vidéken ez könnyebben megy, bár akadnak olyanok, akiket taszít a túl közeli kapcsolat, a szóbeszéd, a pletyka. Ezek ellen csukott füllel, ám mosolygó szemmel könnyen lehet védekezni. És akkor jöhet a közös filmnézés, a baráti beszélgetések, a gyermekek együtt nevelgetése, családi napközi, táncház és gyermekklub… Mind-mind egy-egy apró szeretetmorzsa!

Így épül egymásra az igazi Szeretet Tere!

(Ez a cikk egy régi, 6 évvel ezelőtti írásom átdolgozott változata. Az eredetit megtalálhatjátok a „Réka útja” blogon. A fotók mind saját otthonaimról készültek.)

Réka