Eljött az ideje, hogy az apám rendezze le a dolgait, ne hagyjon elvarratlan szálakat maga után. Évek óta nem járt Magyarországon, nem hinném, hogy a húgomnak, anyámnak vagy nekem kéne megoldani az itt üresen hagyott lakását, mint ahogy tesszük azt évek óta. Elég volt. Nekiveselkedtem hát az email megírásának. Megkértem, jöjjön haza, rendezze az ügyeit. Nem sűrűn váltottunk levelet. Olyan volt nekem, mint egy jó haver, némi kontakt a facebook-on, ami leginkább egymás fotóinak like-olásában ki is merült. Utolsó igazi (?) emlékem róla, mikor 12 éves koromban megkaptam tőle, miattam válnak. Akkoriban mindig sírva fakadtam iskolába menet, ha megláttam egy gyerekét kísérő apukát... Így aztán a levél hivatalos és lényegre törő lett. A válasz gyorsan megjött és hasonlóan szűkszavú volt: tudja, hogy rendeznie kell a függő dolgait, de ő most költözött Vietnamból Kambodzsába, túl sok a dolga, és anyagilag sem áll úgy. Hm... nyugtáztam. Sok sikert kívántam a régi-új helyén a beilleszkedéséhez.
Anyai
nagyanyám nagyon büszke asszony volt és kényesen ügyelt arra, hogy mit
gondolnak és mondanak róla mások. Folyamatosan egy elképzelt ideának akart
megfelelni. Ma már tudom, sok-sok önmunkának köszönhetően, hogy minden ilyen
megfelelési kényszer harc a szeretetért. Amikor nem tudjuk, hogy úgy ahogy
vagyunk, pusztán a létezésünk folytán jogunk van a szeretetre.
Alapbeállítottságunk a szeretet áramoltatása, de ha ez fedve van az életünk
során elszenvedett sérelmek által, jönnek a torzulások.
Így hát nem csoda, hogy az a nő, akinek ennyire fontos volt a szóbeszéd, akit kislányként cselédnek adtak, aki túlélte a világháború ki-tudja-milyen borzalmait, igencsak megszenvedte, hogy reményteli kislánya 16 évesen az első szerelmétől - és szerintem az első együttléttel - megfogant. Valószínűleg egész életében nem tudta ezt megbocsájtani apámnak. Mama... ez volt az első szó amit kimondtam. Erős, cinkos szövetség volt a miénk. De ha rosszat csináltam, mindig olyan voltam, mint az apám.
Így hát nem csoda, hogy az a nő, akinek ennyire fontos volt a szóbeszéd, akit kislányként cselédnek adtak, aki túlélte a világháború ki-tudja-milyen borzalmait, igencsak megszenvedte, hogy reményteli kislánya 16 évesen az első szerelmétől - és szerintem az első együttléttel - megfogant. Valószínűleg egész életében nem tudta ezt megbocsájtani apámnak. Mama... ez volt az első szó amit kimondtam. Erős, cinkos szövetség volt a miénk. De ha rosszat csináltam, mindig olyan voltam, mint az apám.
Szokatlan
módon még egy email apámtól, pár nappal az első után. "Sziasztok, helyzet
van. Eltörtem a kulcscsontom, műteni kell. Megyek haza." Hoppá. Hát, ha
nem akart magától, valahogy rá kellett venni, tényleg dolga van itthon.
Reptér,
késő este. Kati, a húgom és én mentem ki érte. Mert mi vagyunk neki.
Napmélybarna szín, elgyötört tekintet, felkötött kar, könnybelábadt szemek.
Ölelés, engedem az érzelmeket, én is könnybe lábadok.
Aznap
este a szokásostól eltérően anyánál aludtam, pusztán kényelmi okokból; közelebb
volt a reptérhez. A húgomék pedig hazavitték apámat. Fáradtak voltunk, valahogy
mégis zsizsegtünk és későn feküdtünk. Most is, mint mindig, ha nála vagyok,
anyával aludtam. Emlékszem, elalvás előtt, félálomban megfogtuk egymás kezét (valószínű
théta frekvencián voltam) éreztem, ahogy a tenyerünk összesimul, összekapcsolódunk,
áramlik az energia. Végtelen szeretet és nyugalom áradt szét egész-ségemben és
éreztem a nagymamám, a húgom jelenletét is. Egyesült a család nőágának köre,
ami lüktető volt és intenzív. Beleengedtem magam... és az elalvás előtti
pillanatban ezt mondtam: Szeretlek. Szeretlek- felelt anya. 10 perc múlva jött
az otthonból a telefon, hogy mama meghalt. ...Gyönyörű áldásban volt részem.
Hálás vagyok. Végtelenül hálás.
Utolsó
útjára kísérvén ballag a menet: anyám és a párja húgommal legelöl, én mögöttük,
leginkább arra koncentrálva, hogy jó sok szeretetet toljak a lányokba, majd
balomon kissé lemaradva megpillantom apámat. Egyedül van. Sír. Ő, aki világ
életében a nagyanyámmal ősellenségek voltak, tipikus szereplői az
anyósvicceknek. Odalépek, belekarolok, és együtt ballagunk. Én is sírok, de én
egy picit a gyönyörűségtől is, mert átélhetem ezt a varázslatot. Mennyi volt
ennek az esélye? Hogy pont itthon legyen, és pont akkor legyen a temetés és
egyáltalán, akkor sem kellett volna eljönnie... úgy érzem, minden egyes
lépéssel könnyebbek leszünk. Nagymamám utolsó útja, a család megújulása, egy
új, járatlan út kezdete, ami tiszta, pontosabban lehetőség a megújulásra, az újjászületésre,
egyénileg, családilag egyaránt.
Ki
az apám? Nem tudom. De azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor megszületett az
elhatározás, nyitok felé, hogy készen állok a megismerésére, bármit is
jelentsen ez, bármit is hozzon felszínre. Nagyon sokat dolgoztam már az apa-vonalamon
más síkon, most itt az ideje mindezt megélni a fizikai síkon. Ehhez viszont
vele kell tartanom Ázsiába...
Ekkor
már régóta éreztem a nagy utazás szelét, kb. fél éve mondogattam... manifesztáltam?
A lakásának eladása előtti családi kupaktanácson bejelentettem, szeretnék hozzá
kimenni, mire ő azonnal azt mondta, hogy akkor menjek vele vissza. Meg hogy
neki mindegy, ő elvan, az ő élete megoldott, innentől kezdve bármit is csinál,
értünk teszi. Ki ez az ember?! Az események felgyorsultak, egy hónap alatt
lakás eladva, ügyek elintézve.
A
nagy kaland elkezdődött, huszonegy év után újra együtt, sok-sok kíváncsisággal,
kétellyel és félelmekkel. Úti-célok: Bangkok, Kambodzsa, Vietnám, meg a titkos
lélekzugok.
N. Évi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése