...az udvarlásról...
Amikor
a vándor megáll sivatag szélén és körülhordozza tekintetét a tájon, még biztos
benne, hogy jól felkészült a meghódítására. Hogy kitart a víz, az élelem, és az
elszántsága nem ismer lehetetlent. Ott áll a homokbuckák előtt. Amerre a szem
ellát, végtelen dombok sora bronz barnán, tele élettel. Mindenfelé csak ezt
látni, és a perzselő szél az arcába vág.
Elindul
eltökélten, hogy megkeresse az életet adó forrást. Mert minden sivatag rejt egy
oázist, amiért érdemes elindulni a nehéz úton. Mellkasát előrefeszítve, fejét
feltartva, büszke hímként elindul a meghódítandó tájon. Még nem sejti, hogy
hamarosan az elbizakodottsága veszélybe sodorja… Már most meleg van... szinte
éget a nap, hamarosan a legmagasabb pontját eléri, és akkor jaj annak, aki kinn
rekedt, eltévedt, vagy nem jól osztotta be az erejét.
Az
ember úgy érzi magát, mint az első próbálkozásoknál, amikor a lányok
átejtették. Ígéret földje volt a vágytól feszülő lankás táj, fényes, aranyló...
és mivel nem udvarolt eléggé, nem simogatta, nem kényeztette, nem tett semmit
szíve hölgyének meghódításáért, hamarosan ez az egész gyönyörű vad és perszelő
táj már csak elhagyatott, fakó színű élettelen pusztasággá változott. Ahol a
tapasztalatlan látogató csak kiszáradhat bolyongva a lankák között,
elkeseredetten keresve forrást, mivel már az összes vize elfogyott, ereje
fogytán. Szeme vörösen izzik, mert a perzselő melegtől az is kiszárad már, alig
lát.
És
amikor utolsó erejével felkapaszkodik a következő homokdűnére akkor eszébe jut.
Talán össze tudja szedni maradék összes erejét, talán tud összpontosítani, és figyelni
a megérzéseire, a nőre… s akkor talán megtalálhatja az oázist… de ahhoz
énekelni kell szép szavakkal, elbűvölően, hogy a sivatag hajlandó legyen
felfedni titkát. Adni, mindig csak adni önmagát egészen, mindent, amije csak
van… Ha elég kitartó és elszánt, ha nem ismer lehetetlent, akkor és csak is
akkor egyszer csak langyos szellő kezd fújni jobbról. Végre megérzi homlokán a
hűs szellőt, ami ígéretet hoz, az élet ígéretét. Óh, végre! Már szinte ez is
elég lenne, mert már annyira várt rá. S akkor a két homokbucka között meglátja
a fák koronáját, ahogy tépi a sivatagi szél. Szétnyílik a táj és a kereső
odatérdelhet az oázis széléhez. Szinte fáj, ahogy az életet adó nedvesség végre
az ajkai közé csorog. Forró, egyszerre éget és hűsít is. Boldogan merülhet el
benne, mert a sivatag egy pillanat alatt már az övé egészen. Mindig otthon
lehet benne. Legközelebb már a sivatag fogja magát feltárni önként, és csak az
élteti, hogy végre megitathassa a vándort vágytól perzselő nedvességével, és
végre ő is kényeztethesse kedvesét. De akkor, és csak is akkor, ha udvarol...
Erim
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése