A múltkor két
utastársam beszélgetésére lettem figyelmes a buszon, közvetlenül a közelemben,
miközben szorongtam hátamon a mei-tai-jal (és benne a kicsivel).
– Jaj,
nézd már, itt van egy gyerek idekötözve! – (a hátamon hordozott babára gondol)
– Te jó
Isten, hogy néz ez ki! Szegény kisgyerek, egyem meg a szívét! Kap ez egyáltalán
levegőt?
– Nem
kéne szólni az anyjának, hogy mindjárt megfullad a gyerek?
– Á,
hagyjad, ezek a mai fiatalasszonyok nem viselik el a jó tanácsot! – (érzem a
felém áradó rosszallást)
Az ilyen,
fejem fölött zajló, elítélő, tudálékos megjegyzések eleinte bosszantottak, de
az idő múlásával egyre kevésbé érdekelnek. Gondolom, más is kapott már
kéretlen, nem is mindig jóindulatú tanácsot idegenektől; hiszen a
gyerekneveléshez (akárcsak a focihoz) mindenki ért, sőt, az ÉN gyerekemhez
mindenki más jobban ért nálam.
Gondolataim
a fenti esettel kapcsolatban:
A
hordozóban szorosan az anyai testhez van lapulva a gyerek, de ettől még nem
fullad meg, ahogy az anyaméhben sem fullad meg, pedig oda van csak igazán
bezsúfolva!
Miért
kell sajnálni azt a kisgyereket, aki az édesanyjához bújva szundikál?
Miért
gondolják azt, hogy süket vagyok? Ha meg nagyon is jól tudják, hogy hallom az
okfejtést, akkor mért nem veszik a bátorságot, hogy egyenesen hozzám intézzék a
véleményüket?
Miért
kell sajnálni azt a családot, aki a formatervezett, modern babakocsi helyett
olcsó (hisz én magam varrtam) hordozót használ? Sokan azt hiszik, hogy azért
hordozzuk a babát, mert nincs pénzünk babakocsira. Nem, nem a pénzhiány az oka,
hanem az a meggyőződés, hogy így teszünk jót a gyereknek (és magunknak is).
A fenti esetben szereplő tanácsadók mit szóltak volna, ha még annyira se
férnek fel a buszra, esetleg épp azért, mert a mi babakocsink foglalja a helyet?
A hordozás egyik (nem a legfontosabb) előnye tehát az, hogy mérhetetlenül
megkönnyíti a közlekedést. Magasan van a vonat lépcsője? Kimaradt egy
busz, és a következőre alig lehet felférni? Nincs rámpa az aluljáróban? Szűk
lépcsőn lehet megközelíteni az önkormányzat panaszirodáját? A hordozóval
könnyen legyőzhető akadályok ezek.
Nemcsak a
közlekedés könnyebb így, hanem a mindennapi élet is. Aki nevelt már nyűgös,
sírós gyereket, az biztos áldja azt az ősanyánkat, aki kitalálta a hordozást.
Nekem szinte az életemet mentette meg: legnagyobb gyerekünk alig volt el
magában, a kiságyat gyűlölte, ezért még az altatást is a kendőben végeztük.
Szegény, mikor elcsigázottan meglátta a csíkos kendőt, szinte már a látványától
elaludt! De a kendőnek volt köszönhető, hogy egyáltalán tudtam főzni,
mosogatni, egyéb munkákat végezni (még kapáltam is).
Ha
babakocsiban tolnám végig a gyereket egy hatsávos út mellett, szegény épp a
kocsik kipufogójával lenne egy szinten, és azt a levegőt szívná be. Míg a
hordozóban jóval feljebb van, szinte onnan veszi a levegőt, ahonnan a felnőttek
(más kérdés, hogy az a levegő se tiszta).
A
hordozás legnagyobb előnye persze az, hogy a gyerek az anyja szoros
közelségében van, ez különösen kisbabáknál fontos a kötődés kialakulása miatt.
Az anya járása elringat, szívdobogása megnyugtat, teste melegít. Hordozás
közben csökken a stressz-hormon szintje (a babáé), a hordozás stimulálja a bőr-receptorokat,
érzelmi biztonságot nyújt, fejleszti a mozgás- és egyensúlyozó szerveket,
jótékonyan hat az izomzatra, a csípőre, a gerincre (nem, nem csuklik össze a
hordozóban a kicsi!). Nem elhanyagolható, hogy az anya számára is jótékony
hatású!
Visszatérve
a buszon utazó szakértőkhöz, akik felháborodva, félhangosan kijelentik, hogy „a
mi időnkben nem találtak ki ilyen hülyeségeket!”… De igen, kitaláltak; a
babahordozás nem a XXI. század találmánya; mióta világ a világ, az anyák
testükön hordozzák a gyermekeiket. (A főemlősök is így hurcolják magukkal
kicsinyeiket, csak nekik könnyebb dolguk van: az utódnak fogóreflexe, az
anyának szőre van, amibe a kicsije belekapaszkodhat, így nincs szükségük
semmilyen eszközre. És ráadásul a többi majom sem szól bele ebbe…) Babahordozás
volt már az ókorban is (az Attila király és az özvegyasszony című mondában
feljegyezték, hogy a hunok elől menekülő anya legkisebb lányát a hátára kötötte
egy kendőben), a középkorban (mint látható a fenti, tatárjárást ábrázoló
fametszet előterében), és még a XX. században is, a hagyományos paraszti
világban.
Azoknak a
népeknek, akik még harmóniában élnek a természettel, teljesen hétköznapi
látvány a gyermeket hordozó anya (apa, nagyobb testvér, nagyszülő), ott senki
nem kiált a gyermekjóléti szolgálatért, ha batyuban szuszogó babát lát.
Aki nem
idegenkedik a babahordozástól, annak a természetjárás örömeiről se kell
lemondani, annak kinyílik a világ.
Alma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése