Szakrális nő

„Legyen áldott Ő, akinek oltalmába mehet minden gyógyírt, enyhet és istápolást kereső lélek.Mi aki nagy bajjal, gonddal szólítja meg az ő nevét.Istenanyánk Boldogasszonyunk szitáló ködnél finomabb szellemtestét idézve meg ezáltal.”
Szólították a legősibb nevén is: Baba Mária, aki nem más, mint a fény szüze, a szeretet Istenanyja. Bálványos hegyek csúcsán táltosok rígadtak, dicső fohászokkal és imákkal minden ember javára cselekedvén, tudták, hogyan szóljanak ékesen a hold asszonyához. Homlokán holddal ékes sosem hagyta cserben a hozzá fordulót. Köténye alá, mint a kiscsibék, futhattak a magyarok – és ez ma sincs másképp. Még nem felejtettük el a nevét és ő újra életet fakaszt bennünk, magyarban, Magyarországban.

Megboldogult Árva Vince atya, a Pálos rend utolsó, fehér csuhás papja azt mondta nekem néhány évvel ezelőtt, hogy világszerte az eljövendőben nagy lesz a baj, emberi sorsok sínylődnek mindenfelé idegenben. De az ország Baba Mária oltalma alatt áll, és minket, magyarokat még most is, Ő oltalmaz. S bármilyen baj is ütné fel a fejét kis hazánkban, az elenyésző lesz más országokhoz képest.

Népmeséink rút, gonosz boszorkánya, kit tévesen egyházi megbélyegzéssel Vasorrú Bábának hívtak, valójában a régiek szóhasználatának meg nem értéséből ered. Hadd világítsam meg egy kicsit másképpen, régebbi, ősibb ismeret szerint.

A vas – anyagot jelentett, ugyanúgy követ és fát is jelenthetett egyben.
Az Oru – csúcsot, emelvényt, ormot, orr hegyét, éghez közeli, szent helyet jelentett. Bába – Baba Mária, a születés és halál bábáját jelentette. A Vas Oru Baba vasból készült kegyeleti bálvány szobra a hegyek csúcsán egészen más jelentéssel bírt, mint ahogy az új időkben az elterjedt - félrevezetések és meg nem értések által. Az ősök egyszerű emberekként, hegyek csúcsán kis tüzeket gyújtva fohászkodtak az Istenanyához. Létezett és ma is létezik egy szent hármasság, amit a M a g a r o k szentként és a legmagasztosabb erőként tiszteltek, ez pedig nem más, mint a Fényatya, a Fényanya és a Fénygyermeke.

Megkérdezte a kislányom tőlem, hogy az Isten férfi-e vagy nő? Én azt feleltem nagy örömömben, hogy mindkettő egyszerre. Mert tudom, hogy a táltosok – akár nők vagy férfiak – tudták, hogy az Isten egy, aki kettévált a nemes teremtés érdekében, hímmé és nősténnyé, nővé és férfivá, éjszakává és nappallá, hűvössé és meleggé. A kereszténység férfi központú istentudata nem tűrte el az Istenanya létezését, bár nem tudta teljesen kiirtani a tudatból, de igyekezett véka alá rejteni a szakrális nő misztériumát. A keresztény szenthármasságban az anya nem más, mint a Szentlélek. A világmindenség plasztikus, rugalmas, női befogadó elvű törvényekre épül. Az Atya a szikra, a fény, a kulcs. Az Anya a lakat, a titok, a kapu, a teremtés előtti csend, ki oltalmazó magzatburkában szeretettel átitatva kilenc holdhónap türelmében életet fakaszt.

A női erő semmivel sem alárendeltje a férfi-erőnek, csak más, meg nem értett, ősi és tiszta misztérium ereje lakozik benne. A nők virágok, kik, ha boldogok és a helyükön vannak, kinyílnak, illatoznak és az Istenatyát gyermekeiken keresztül, szerelemre szólítják, mely a teremtés igaz lényege. Mert a nő az, aki kiválaszt. Mert a nő az, aki az ős varázslattal megigéz. Mert a nő az, aki az illat esszenciájával vonzza a férfit, és ősmegérzés által választja a legderekabb kant. Mondták a táltosok, hogy az asszonyt az őssejtelem védelmezi minden bajtól, rontástól. A nőbe a teremtés szellemanyagából nagyobb hányad szorult, mert a nő intuitív beleérző úton és nem a hideg elme rendszerező logikázó útján jár. Hívták ezt a szellemanyagot Isz-nek, ami lelket is jelentett. Isz-ten azt jelenti: Iz – lélek, Ten – tengernyi. Tengernyi lélek egyben. Isten.

Érdekes, hogy mi, férfiak korokon keresztül a női nemet félrevezetés, vagy szánt szándék által a sárba tiporva megaláztuk. És mégis, kikbe belérúgtunk, nem ők sérültek meg igazán, hanem mi, férfiak. Kik nem merünk sírni, kik nem merjük érzelmeinket kimutatni, s kik nem merünk a szívünkre, ős megérzéseinkre hallgatni. Mégis a nő az, aki gyógyít. Mert gyógyítja az érzelmek okozta sebeket és a szív útján megtalálja a válaszokat, ami az élethez vezet. Egy nő sokkal hamarabb képes megnyílni és az érzelmeiről beszélni, mint a férfiak. A hölgyemények olyanok, mint a parabolák, befogadó elvűek. Sokfajta éterikus, psyhikus energiát fognak be, és ezért havonta egyszer a HOLDANYÁHOZ igazodva tisztulnak, melynek útján nemcsak a vér távozik hanem a nemkívánatos erők is.

Magyarországon létezett és mai napig létezik egy tiszta energia, egy tiszta út, amit az Aranyasszonyok minőségének hívnak. Mostanra újra éledőben van ez az út. Ez a szakrális női út, a fény útja, amely mindent magába foglal, ami egy nőben erényes és igaz. Ha egy nő megsejti az Istenanyát önmagában és hallgat arra a hajszálvékony, igaz, suttogó hangra, tudó (istentudó) nem istenhívő, bölcs asszonnyá válik. Ilyenkor a puszta jelenléte is ezeknek az asszonyoknak, örömöt és egyensúlyt áraszt, és persze fényes tükröket minden sunnyogó lélek számára. Az Aranyasszony lényege a napba öltözött, homlokán holddal ékes Fényanyától ered. Kívánom, hogy minden nő szívében ébredjen fel az Istenanya ereje.
Mondták régen: háztűznézőbe megyünk. Ez azt jelentette, hogy megnézik, hogyan őrzik a tűz őrzői, azaz az asszonyok a tüzet, az otthon melegét, az otthon lángját. Mert régen minden élet a tűz körül forgott. Hogyha a tűzhely és környéke rendezett volt, akkor abból biztosra lehetett tudni, hogy jó erőmegtartó, családösszetartó anya lesz a leányból. Ez ma sincs másképp. A tüzet sokféleképpen értelmezhetjük, de a lényege a fény, az öröm és az élet. Nem elég csak bevonzani a férfit, azt később a bölcsesség és tudás által – ami nem holmi praktikát jelent – meg is kell tartani. Ezt ki-ki a saját tudása által hozott vagy megismert tapasztalatai útján sajátítsa el. Mondják a táltosok künvében (könyvében):

Leány, ha nyiladozik lelked, s felcseperedtél, csengettyűsködjél, pántlikázzál, csinoskodjál és tartsd tisztán magad (mindenre értendő), naponta többször is mosakodjál, s ha csak egy pofányi vized volna, akkor azt mosd meg vele.

Végezetül a menyegzőről szeretnék egy-két gondolatot szólni. A régiek esküdőnek hívták és nem esküvőnek. Az Isten előtt történő legszentebb pillanatot, amit a mennyekben (közel az éghez) kötöttek. Ezért hívják menyegzőnek. A menyegzőben az őselemek nagyon is sok helyet kaptak, mert az őselemek Isten esszenciájának hordozói. Ha nem volt kész egymás iránti szerelemre a pár, akkor a tudó, táltos, bácsa nem adta őket egybe. Csak amikor szemükben egymás iránti epekedésük elmélyült már. Ezt mindig egy kis szerelmi ajándék előzte meg, amivel egymásnak kedveskedett a pár. Ez az ajándék jelképes, tiszta, természeti tárgy volt, ami tükrözte mindazt, amit felfedeztek egymás szívében a szerelmesek.
A menyegzők újra élednek a régmúltból, mert vannak szép számban, aki elkezdték újraéleszteni ezt a minőséget. Egyre többen szeretnének igazi, élettel teli és tiszta, szent pillanatot megélni, amire majd együtt megöregedve a padon, meleg szívvel gondolnak vissza. Azt hiszem, jó példa ez az utókor számára, akik látják, hogy az életet szenvedéllyel, szeretettel és örömmel élni érdemes.

Isten áldjon minden igaz nőt, aki szeretetben, szerelemben, szeretkezésben, és tiszta erényekben Boldog asszonnyá képes válni!

Áldás!

Szem