Meső írása:
“Azt mondani, hogy nincs szükséged a
feminizmusra, mert te nem vagy elnyomva, ugyanaz, mintha azt mondanád, hogy a
világban nincs éhezés, mert te ma ebédeltél.” /Danya Sanderson/ - jön velem
szemben kioktató hangvételű megoszthatóság a virtuális közösségi tér személyes
kezdőlapján.
Pár perccel később kóstolhatom meg azt a kampány anyagot,
ahol nők tucatja hívja fel a figyelmet arra, hogy őket bizony senki hímnemű nem
erőszakolta meg, nem emelt rá kezet, nem tartotta terrorban, nem nézett rá
csúnyán, s hogy nekik jó a kapcsolatuk az édesapjukkal, harmonikus
párkapcsolatban élnek egészséges lelkületű emberükkel és bizony fiúgyermekükben
sem látnak hímsoviniszta agresszív disznó palántát. A hangvétel lekezelő,
arrogáns, kivagyiságos kikérem magamnak füstölgéssel fűszerezve.
Ennek a két egyszerre szívembe-agyamba csapódó
szösszenetnek a nyomán eredtek útnak gondolataim:
A wikipédia fogalom meghatározása így hangzik: “A
feminizmus politikai eszme és mozgalom, amely kezdeti célja a női
egyenjogúságért való harc.
Máris látszik az “enyhe” fogalomzavar. A feminizmus nem
kéri, hogy nőként legyél férfibb a férfinál, nem kéri, hogy gyűlölködj, nem
kéri, hogy valamilyennek lásd a világ összes férfiemberét, összes apáját,
férjét, fiúgyermekét. Kér azonban valami mást. Tőlem mindenképpen. Az egymás
élete iránti érzékenységet.
Megfigyelem-kielemzem magamban, hogy a meghatározásban
hogyan érintenek a felhasznált szavak:
Politika? Nem politizálok. Vallom, hogy szülés körüli
segítőként kicsit úgy kell működjek a világban, mint aki a pillanatot tökéletes
tisztaságában érzékeli. A jelenben. Adott körülmények között. Tekintet nélkül
előre legyártható sablonokra, előítéletekre, meghatározásokra.
Eszmék? Nem vagyok oda az eszmékért. Gondolkodom.
Folyamatosan. Ez által változik véleményem, hozzáállásom, akár egyetlen
beszélgetés során. Így mentesíthetem magamat az “igen, de” fordulatoktól,
amikor kipányvázott egóm helyett áramló lélekségem megengedheti magának a
szabadságot.
Mozgalom? Alulról szerveződő kollektív szívdobogás.
Egészségesnek érzem, amíg nem kövesedik. Nehéz tisztán tartani az egyre
szélesedő medret. Nehéz átadni az eredeti célt, mely természeténél fogva
változásban van. Mindenki azt ad belőle tovább, amit felfogni képes volt
belőle. Ami leginkább őt megérintette. Akár a fülbe súgós játékban. Tervezem,
hogy körbe kérdezek embertársaim körében: Neked mit jelent a feminizmus?
Egyenjogúság? Kamasz koromban egy keresztény pap
gondolatmenete volt rám nagyon nagy hatással. Ne egyenjogúságot kérjek magam
számára, hanem egyenrangúságot. Ez más és még több is tán. Sokat tűnődtem ezen
azóta is, ha a téma szóba került, s így, vagy úgy, de megérintett.
Harc? “Nem fogom be pörös számat.” Ámbátor csakis olyan témákban-területeken
pampogok, melyben nagyon elmélyültem. Ahol látom, hogy mi történik, ahol magam
is megmártózom fájdalmas látásokban és tapasztalásokban. A jelenben. Ez a
terület pedig a szülészeteken elkövetett tömeges erőszak a nők ellen. Testileg.
Lelkileg. Nem csak férfiak által okozva mélyre tapodó kárt testben, lélekben
egyaránt. Eszembe jut Ina May Gaskin mesterbába, aki elmesélte, hogy néma
tüntetéseket szerveznek bábatársaival, amikor magasba emelik azokat a
takarókat, melyekbe azon asszonyok emlékét hímezték családjuk kérésére, akik a
szülészeti szokásjog hiányosságai és brutalitása révén, jogán miatt veszítették
életüket szülés közben, avagy nem sokkal utána.
Erdei elvonulásunkon különleges tematikus napokat
tartottunk. Először a férfiaké volt a kényeztetés, gondolataik kitalálása,
kezük alá dolgozás. Nem azért voltak ők az elsők, mert egyessel kezdődik a
személyi számuk, hanem mert spirituális úton-módon hétfőtől vasárnapig
mindegyik hétköznapnak van egyfajta minőség hordozása. Összeegyeztettük a tábor
alatt tervezett tevékenységeket, szereket bizonyos ősi rendkövetéssel is, mint
például a Holdnak állása.
A férfiak napján a nők biztosították a férfiak számára a
szereket és gyakorlatokat. Mindent előkészítve, női összefogásban. Az egyik
ilyen gyakorlat alkalmával a férfiak sugár irányban befeküdtek a kör közepébe,
fejük majdnem összeért. A nők pedig doboltak és énekeltek nekik. A férfiak
látásokat, látomásokat hoztak, mítoszok-megélések, ébrenálmodások formájában.
Amikor hallgattuk őket, édes könny csordult szemünk sarkából. Regéjük a
megtartó, ölelő, édes asszonyokról, feleségekről, anyákról, nagyanyákról,
nőtestvérekről szólt. Csordultig telve szívük szerelmetes édes megélésekkel,
történetekkel, mélyről és régről hozott megtapasztalásokkal, ölelésekkel,
hazatalálásokkal, védelmezéssel, megvédetéssel.
Következő napon cseréltünk. A férfiak keresték a mi
kedvünket. Kitalálták gondolatainkat. Úgy érezték, szeretnék viszonozni ezt a
nagyon finom, mégis erőteljes minőségű spirituális játékot, hogy most mi
feküdjünk be a kör közepébe, ők dobolnak és énekelnek minekünk.
Utaztam, révültem, szép dolgokat láttam. Lenyúltam nagyon
régi időkbe, hová eddig nem sikerült. Mert mindig megakadtam valahol.
Valamelyik női ősöm fájdalomtömegénél. Terhénél. Nyögésénél. Élve
haldoklásánál. Szárnyaltam, amikor felfogtam tudatos énem bekéredzkedésével,
hogy mi is történik velem. Az a rengeteg öngyógyító munka, amivel sikerült
feldolgozni előző párkapcsolataimban történt visszásságokat,
trágyatömegeket, majd beljebb édesanyám, nagyanyáim, dédanyáim
fájdalmával kúszva hetediziglenig, s még azon túl is újra szántani gyökereim
földjét, s térni meg apáim vonalához, majd visszafelé igyekezvén lányaim
életéhez. Megérte.
Fekszem boldogan. Olyan élő, hogy nem csoda, most átváltok
az írásban jelen időbe. Nem is tudom másképpen. Szóval, lebegek. Madarak
csivitelnek minden sejtemben, szivárvány szövi át szívemet. Magamba fogadom a
férfiak megtartó erejét hangjukon és dobjuk lüktetésén át. Egyszer csak zuhanni
kezdek. Valami a földhöz teremt. Nőtársaim vinnyogása, hörgése, morgása,
sikítása a mostban repeszti látásom selymét.
Szenvednek. Kínlódnak. Tekergőznek. Nehezeket látnak, s
élnek. A megosztó körben pedig előkerülnek az ősanyák, akit a férfi
megerőszakolt, aki mellől a férfi háborúba ment, akinek párját vadászat közben
érte baleset, aki egyedül maradt a hómezőn a gyerekeivel, akinek egyedül kell
előteremtenie ételt és otthont, akinek nő létére kellett megvédenie övéit az
ellen támadásakor, akit a férfi máglyára küld gyógyító tudásáért, aki a zárdába
menekül, mikor már az a legkönnyebb út.
Szaggatott beszédüket könnyek mossák alá. És hozzá teszik,
már nagyon sokat dolgoztak ők is. Talán ennek sohasincs vége? Megint
kineziológus, megint családállítás, megint transzlégzés, megint valami
újjászületős kurzus, újabb izzasztkunyhó avagy látomáskeresés szer kell
következzen, ha a hazatérnek a sokösvénybe? Örömködni jöttek ebbe a táborba.
Mire volt most ez jó? Leszakadni múltba. Mélybe. Fájdalomba. Csendben vérző
mély sebek gennyébe.
Kollektív női fájdalomtudat. Amikor érezzük a másik
fájdalmát. Frisset és ősit egyaránt. Ezek az újra átkötött, be nem gyógyított
sebek segítenek gyűlölelet, haragot táplálni a mozgalom tiszta eszmeiségébe.
Mert nem az a kérdés, hogy kell-e nekünk a női egyenjogúság. Itt már az is
kérdés, észrevesszük-e azokat a férfiakat, akik egészséges jelennel fordulnak
felénk. vagy ősi fájdalmunkkal inkább vonzzuk be azokat, akik tapodhatják
összes égő sebünket. Mely lehet, már nem is a magunké. De anyánké. nagyanyánké.
Dédanyánké. Ősanyánké.
Nem a feminizmussal van nekem bajom, hanem a mélyből
táplálkozó agresszióval, ami kénes füsttel mérgezi - közel és régmúlt sérülései
okán bizonyára joggal - a tiszta szándékot.
Meső
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése