Imre írása:
Átkeltünk, mert vannak az életnek olyan pillanatai, amikor át kell kelni. Honnan, hová? Mindenkinek máshonnan és máshová. Mózes, az Írás szerint, a Vörös tengert egy pillanatra kiszárító sivatagi forgószél nyomán száraz lábbal kelhetett át népével a nagy vízen, az amerikai hadsereg a második világháborúban az Nagy Óceán békésebbik partjáról a háborúsabbra, manapság a migránsok a Föld középpontját jelent óceánon kelnek át, és egyesek a Nagy Folyó túlsó partjára, mások egyenesen a Harmadikra…
Tízezredmagammal a Magyar Tengernek vágtunk neki, úszva,
mert úgy az igazi, és az északi partról a délire. Kit mi indított? A dolog
természetesen próba, annak próbája, hogy álljuk-e a sarat, a hullámok ütemes
ismétlődését, hogy meg tudunk-e mérkőzni, azaz egymáshoz mérhetőek vagyunk-e a
Magyar Tengerrel, és igen, nemcsak az izmaink, a lelkünk próbája is. Annak a
próbája, hogy bírjuk-e a pár órás csapkodást, bírjuk-e sajátmagunkat és az
őselemünket a legszorosabb együttlétben, hogy ez az együttlét kellemes,
megnyugtató, elzsongító inkább vagy valami kellemetlen dolog, amit minél
hamarabb abba kellene hagynunk. A próbát
természetesen a szervezők biztonságossá tették. A mérkőzés persze előre
eldöntött: a Tenger hatalmasabb nálunk, mi csak alázattal közeledhetünk feléje,
csak a kellőképpen felkészülteket engedi át magán. Ennek ellenére veszíteni
alig lehet, lehorgonyzott vitorlások sorfala szolgál mentőállomásul, hatalmas
bóják jelzik a sikeresen leúszott táv növekedését, és a hátralevő fogyását.
Hogyan sikerült átúszni? Erre csak általánosságokat lehet
felelni. Kinyújtottuk, majd visszahúztuk a kezünket-lábunkat, mint ahogy
gyerekkori úszásórákon tanultuk. Egyedül voltunk, istentelenül egyedül, és ezen
még a nagy tömegben időnként egymásba gabalyodó és csapkodó kezek-lábak sem
változtattak. Egyedül voltam, én és a végtelen Tenger. Az esemény maga áldozat,
intim pillanat, mint egy nászéjszaka. Ki-ki vérmérséklete és edzettségi szintje
alapján engedte magába hatolni őselemünket. A két-három órás birkózás tartalma
és tárgya szintén titok, akárcsak Krisztus haláltusája az Olajfák Hegyén, vagy
az önmagukat a büdös barlangba bocsátó öreg székelyek vagy a Narajama hegyről
legurított japánok utolsó gondolatai. Lehetett szépen, Szentlélekkel, és
lehetett szitkozódva, káromkodva is, (bár akkor minek).
A Balatonon természetesen, ahogy minden karcsapással fogyott
a táv, úgy ért véget az áldozat is. A túlsó parton kokakólás plébojfesztivál,
ezer decibellel dübörgő, de csapnivaló zene, a part felett állandóan köröző
reklámrepülők. A Barabás-paradoxonba becsavarodott úszókkal valahogy
átvergődünk ezeken az utolsó akadályokon is, majd ki-ki a saját vágányán halad
tovább, fittye sem hányva arra, hogy az mellékvágány vagy vakvágány.
Ezt is megúsztuk.
Imre
(fotók: Imre)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése