Interjú az abai Atilla Király Gimnázium diákjaival

Csipike és Virág írása:

A Fény-Forrás egyik megálmodója felkért bennünket, az Atilla Király Gimnázium újdonsült tanulóit, írjunk egy cikket iskolánkról. Bár ez alatt a nem egészen négy hét alatt rengeteg új élménnyel, ismerettel és ismerőssel gazdagodtunk, mégis úgy gondoltuk, a legjobban más tanulók szemén keresztül tudnánk bemutatni a helyet. Épp ezért fogadjátok sok szeretettel interjúnkat, mely az Atilla Király Gimnázium alább beszélő és mesélő diákjai nélkül nem jöhetett volna létre.

- Mi motivált arra, hogy ebbe az iskolába gyere?

Dóri, 14 éves, elsős: Itt mindenki kifejlesztheti a személyiségét, mindenki kibontakozhat és a saját ízlése szerint viselkedhet.

Miki, 20 éves, ötödikes (végzős): Amikor hallottam erről az iskoláról, egyből megtetszett, hogy itt van néptánc, harcművészet, lovaglás meg ilyenek. Amikor idejöttem, észrevettem, hogy mégsincs lovaglás. Ez nagyon lesokkolt. Szerencsére később lett…

Marci, 18 éves, negyedikes: Minden évben az iskola két nyílt napot rendez. Én mindkettőn itt voltam, és az elsőn azt mondtam: Én ide fogok járni és pont! Ennyi.

            - Mi volt az első benyomásod, mikor elkezdtél ide járni?

Dóri: Az nagyon tetszik, hogy nincs csengő, a tanárok pedig nem írnak be rögtön, ha késel. Közvetlen mindenki és nem ciki, ha nem nyolc Iphone-od van, hanem egy nyomogatós telefonod. A rossz az, hogy nehéz megszokni, hogy nem mész haza minden nap.

Miki: A diákokról nagyon jó volt a benyomásom, jó volt a közösség, meg még mindig az, de akkor jobb volt. Jobban tudtunk társaságban lenni meg haverkodni meg ilyenek. Tök meglepett, hogy mások itt a tanárok, mint általánosban, mert ugye ott csak leadják a tananyagot, mennyé' haza meg mittudom én. Itt meg el lehet beszélgetni velük és ez nagyon jól esett. Aba pedig… Szebbre számítottam és jobbra, és igazából sokan mondják, hogy annyira nem jó hely, meg én is szoktam mondani, de négy év után rájöttem, hogy nincsen semmi bajom Abával. A szálláshely, mint épület nagyon szép, meg a suli is és a kemence is tök jó, hogy van.

Marci: A fecsketáborral kezdeném, az osztállyal magával. Az első az volt, hogy az általános iskolában én a kitaszított kategóriába estem, és az első benyomásom az új osztálytársaimról az volt, hogy befogadnak. Tiszta lappal kezdtem. Végre egy új iskola, ahol van esélyem. Ahol megmutathatom, ki vagyok. Osztálytársaim egy részével jóba lettem, egy másik részével meg... lettem. Senkivel nem vagyok haragban, mindenkivel jóban vagyok. Mikor az iskolába jöttem, volt, aki szó szerint azt nézte, hogy én kicsi vagyok, ezért kicsi vagyok. És a beavatás után már normálisan kezeltek minket, mint iskolatárs. Volt az, hogy felsőbb éves, azt tisztelni kell, az alap. Első évünk kicsit keményebb volt a többinél, de utána már mi voltunk a felsőbb évesek. Első benyomásom az avatás után: Ez egy tök jó iskola! Többet kell mondani?

            - Mi az, amit nagyon szeretsz vagy megváltoztatnál a suliban vagy azzal kapcsolatban?

Dóri: Amit nagyon szeretek a suliban, az az, hogy mindenki közvetlen a másikkal. Még az is tetszik, hogy mindenki kialakíthatja a saját egyéniségét.

Miki: Most gondolkoznom kell azon, hogy mi nem tetszik, de addig elmondom, ami tetszik. Az tetszik, hogy vannak olyan szakkörök, hogy fafaragás, bőrözés meg ilyenek, és ezért nagyon megszerettem a fafaragást és emiatt szeretnék asztalos lenni. Mondtam az elején, hogy mikor idejöttem, nem volt lovaglás, és most hogy van, az tetszik.

Marci: Maga az iskola nagyon tetszik. Amin változtatnék az maga Aba. Lehetett volna jobb helyet is választani, de ez is jó ami most van.

- Mi az eddigi legmeghatározóbb dolog, amit eddig itt tanultál?

Dóri: Hogy legyek önmagam.

Miki: Már említettem a fafaragást, amiért nagyon hálás vagyok Joci bá’nak. A dráma nagyon jó volt, amíg jártam, és most magyar modulban, mondjuk, ami meghatározó volt.

Marci: Maga a kollégium, mert életre tanít. Például kapsz egy bizonyos mennyiségű összeget hétvégén, és akkor te azt oszd be. Nekem ez nem volt különösebben nehéz, mert így nőttem fel amúgy is nagyjából, de nincs itt nagyjából senki, akit úgy igazán ismerek. Meg kell ismerkedni mindenkivel, szobatársakkal, résztársakkal, fiú-lány részleggel. És ha együtt, egy kollégiumban éltek, akkor jobb, ha ismered. Szüleimnek nehezebb volt az elválás, mint nekem. Nekem az volt, hogy: ,,Jó, sziasztok, majd jövő héten jövök pénteken!’’, ők meg ,,Jó, vigyázz magadra! Minden rendben lesz? Elég lesz a pénz?’’ Felvételin ugyanígy paráztak, én meg így: ,,Nyugi van, nincs semmi gond.’’ és a legvégére én is paráztam – miattuk. Azonkívül a kollégium maga jó. Jó, nyolcan vagyunk egy szobában és viszonylag kicsi és le kell cseszni a másikat, hogy rakjon rendet maga után, de azon kívül a szobaközösség eddig nekem jó volt.

            - Melyik az a tantárgy, amit nagyon szeretsz, tanártól függetlenül?

Dóri: Népi játékok.

Miki: Fafaragás, dráma, tesi, matek.

Marci: Erre csak a fafaragást tudnám mondani, mert az az egyetlen, ami igazán nagy időintervallumot meg nagy dolgot fog magába, és szeretek a fával dolgozni. Ha tantárgyat mondanék, akkor a matek.

            - Melyik tanárt és miért bírod jobban?

Dóri: Jocó bá't szeretem a legjobban, mert ő nem olyan, hogy ,,na akkor most ezt meg azt tanuljuk" meg ilyenek. Nem olyan dolgokra tanít meg, amit be kell magolni, hanem az élet dolgaira.

Miki: Jocó bá’t.

Marci: Edina tanárnő. Bár ti még nem ismeritek, de egy igazi tünemény. Ő az a tanár, akit a fecsketáborban osztálytársnak néztem elsőre.

            - Mit gondolsz, közösségi szempontból mi a jobb, koleszosnak lenni vagy nem lenni?

Dóri: Koleszosnak lenni, mert jobban megismerek embereket.

Miki: Közösségi szempontból koleszosnak jó, de ha nyugalomra vágysz, akkor bejárósnak.

Marci: Nagybetűvel, határozottan: koleszosnak lenni.

            - Milyen annak, aki nem koleszos?

Dóri: Jó szar lehet neki. Sokkal kevesebb időt tölthet a közösségben.

Miki: Korábban kell kelnie, szóval rosszabb, és nincsen olyan közösségben, mint a koleszosok.

Marci: Nem tudom. Világéletemben koleszos voltam.

            - Mit érzel, ha arra gondolsz, egyszer vége lesz ennek az egésznek?

Dóri: Júj, szörnyű!

Miki: Először is, most így belegondolok, tényleg hiányozni fog, de nem fogok elcsüggedni, mert jó lesz dolgozni.

Marci: Annyit, hogy ne legyen. Nem szeretném, hogy vége legyen, de nem akarok megbukni. Szeretem az osztályomat, szeretem az iskolát, szeretem a kollégiumot. Nem akarom itt hagyni. Fájó szívvel hagynám itt.

            - Mik a terveid a jövőre nézve?

Dóri: Mindenképpen szeretnék állatokkal foglalkozni, például farmer lenni.

Miki: Szeretnék OKJ-s vagy szakközép fafaragós-asztalosra menni, azonkívül meg ugye családot szeretnék.

Marci: Az a vicces, hogy voltak terveim az iskola előtt. Iskola alatt nem voltak. Fél éve az a ,,nézni kéne valamit, ahova megyek tovább’’. Ez a biomérnök. Ami műlábak, műkarok, művégtagok tervezéséből állna. És amúgy jól fizet. Műlábtervezésből százezret megkeres a gyerek.

            És pont. Ezen a helyen van hideg és meleg is, kellemes és kellemetlen vegyesen, mégis, ha beszélni kell, bár igen elgondolkodó, mégis csillogó szemmel teszik a gyerekek, akár újak, akár fél lábbal kint vannak. És bár a megkérdezettek csupán hárman vannak, bizton állíthatjuk, a többiek beszámolója sem térne el túl sokban. Szerencsések vagyunk, hogy mi is itt lehetünk, velük.

Csipike & Virág