Gulyás helyett juharszirup

Az Ablak rovat egyik profilja, hogy külföldre kiköltözött nőket kérdez az életükről. Mesi férjével, Attissal 14 éve él Kanadában. Jobb élet vágya vonzotta őket Torontóba, és nagyon nem bánták meg döntésüket.

Réka interjúja Mesivel:

Mi motivált arra, hogy kiköltözz Kanadába?

Fiatalok voltunk, gyerek nélkül, vesztenivalónk nem volt, belevágtunk. Tudtuk, később szeretnénk gyereket, és szerettünk volna kiegyensúlyozott nyugodtabb életet nekik. Azt akartuk, hogy  a gyerekeink ne ismerjék a lopás, csalás, sumákolás fogalmát, legalábbis ne kisgyerekként szembesüljenek ezekkel.

Mennyire találtad meg ott számításaidat?

Nekünk nagyon bejött minden, amire számítottunk; sőt, talán még több is, mint amire otthon vihettük volna ennyi idő alatt.

Sokszor eszembe jut például, hogy ha otthon laknánk, már valószínű elváltunk volna, és valószínű gyerekünk se lenne. Az okok: otthon az emberek a stresszbe beleőrülnek, és inkább feladják, mint megoldják - akár a gyerekek érdekében is - a házasságot. Persze itt még sokakat inkább a nagy hitelek tartanak össze, de mégis több a válás otthon, mint itt.

Nekem orvosi beavatkozásra volt szükségem endometriózis miatt a fogantatáshoz. Ha otthon lakunk, erre valószínű nem sok esély lett volna, mert - amint tudom - otthon rettentő drága egy olyan kezelés, ahol peteéréssel foglalkoznak. Itt sem olcsó, de az itteni egészségügyi biztosítás sokat fedez belőle.

Kint főleg kanadaiakkal vagy magyarokkal tartod a kapcsolatot?

Ez érdekes, mert sosem kerestük a magyarok ismeretségét itt, hiszen nem az volt a cél, hogy magyarok között éljünk, amikor eljöttünk otthonról 14 éve. A sors viszont úgy akarta, hogy belebotoljunk egy-két magyar házaspárba, akikkel a mai napig nagyon jó barátságban vagyunk.

Páran a 80-as évek végén mint menekültek jöttek el otthonról kisgyerekekkel, páran meg mint mi, már 2000 után, amikor elvileg demokrácia volt otthon, de mégis úgy döntöttünk, megpróbáljuk itt.

Nekem úgy alakult, hogy míg otthon voltam “gyesen” Kevinnel, aki 2005-ben született, kaptam egy üzenetet az iwiwen egy magyar lánytól, aki írta, hogy van itt egy fórumuk, amit a Nők Lapja oldalán vezetnek, pár magyar kismama, kicsi gyerekkel, otthon, ha van kedvem, találkozhatunk. Hát ennek 10 éve már, és a mai napig jó barátságban vagyunk. 

Először összejárogattunk baba-mama talikra, mindig másnál volt az összejövetel. Ilyenkor gyerekek kúsztak-másztak a földön, mi meg mamik beszélgettünk, és rohangáltunk a kicsik után.

Később is összejártunk szülinapozni, megünnepeltük a karácsonyt együtt. A gyerekek a mai napig jó barátságban vannak egymással.

Milyen lényeges különbségeket látsz az itthoni és a kinti kultúra között?

A kultúrát nehéz összehasonlítani, mert Magyarországon nagyrészt fehér emberek élnek, mindenki magyarul beszél.

Kanada viszont arról híres hogy mindenit befogad, akinek legális papírjai vannak, lehet ázsiai, afrikai, jamaicai, dél-amerikai, európai. Így elég soknyelvű az ország, bár a hivatalos nyelv az angol és a francia.

De emellett pl. Torontóban van a második legnagyobb kínai negyed Észak-Amerikában, ahol a bankokban, az utcákon a feliratok mind kínaiul vannak, el lehet veszni rendesen, akar Kínában is lehetnénk. Rengeteg indiai él itt, és egyre több jön. Ők is hozzák magukkal a kultúrájukat, nyelvüket, étkezési szokásaikat.

Visszatérve a sokszínűségre, multikultúrára: idejönnek a muszlim nők, és úgy öltöznek, mint otthon, ahol addig éltek. Én úgy vélem, hogy itt alkalmazkodni kéne az itteni öltözködéshez, nem csadorban járni, ami eltakarja az arcukat. Egyre több nő jelenik meg bevásárlócentrumokban hatalmas fekete lepelben, amiben csak a szeme latszik ki. Persze mellette ott sétál a férje meg a gyerekek, akik ugyanolyan nyugati öltözködésűek, mint a legtöbb kanadai.

Most hogy 10 év után hazatértél látogatóba, milyen benyomásaid támadtak Magyarországról? Tudnál itt élni újra?

Nem tudnék már ott élni. Magyarország lesz mindig a hazám, de az otthonom már Kanada, főleg hogy a gyerekeink is itt születtek,itt nőnek fel.

Én csak azt láttam otthon, amellett hogy Budapest a legszebb város a világon, hogy nagyon szemetes, rettentő szmog van, az emberek vezetési stílusa borzalmas, mindenki idegbajos, dudál, rohan. Az emberek otthon elég rosszindulatúak sajnos, ritka a segítőkész ember.

Például anyukám nyakáról két éve a villamoson a nyitott ablaknál rántották le az aranynyakláncát. Milyen ország az, ilyen ahol ez megengedhető? Miért kell rombolni, összefirkálni buszokat?

Itt is élnek fiatalok, de azon kívül, hogy a lábukat felteszik az ülésre a buszon (amitől kész vagyok), nem rongálnak, vigyáznak egymás dolgára. Ha itt valaki ott felejt valamit a buszon, el lehet menni érte egy megőrzőbe, az iskolákban talált tárgyak asztalai vannak kitéve, és mindenki azt veszi el, ami az övé. És igen, itt a ketchupért sem kell fizetni a McDonaldsban…

Az emberek megállnak a STOP táblánál, odafigyelnek egymásra.

Egy éve azt láttam futás közben, hogy megáll egy busz, és a sofőr lesegíti az idős embert, és átsegíti a zebrán. Lehet így is élni.

Milyen ott kint a nők megítélése, mennyivel másabb mint nálunk?

Itt a nőket (ha éppen nem muszlim családról beszélünk) tisztelik, becsülik, adnak a szavukra. Nagyon sok nő van vezető, felelős, magas beosztásban (vezérigazgató, pártvezér).

Kanada egy konzervatív ország, és ez leginkább a nők öltözködésében nyilvánul meg. Itt a dolgozó nők elegánsak, sosem kihívóak. Viszont ugyanakkor itt el lehet menni papucsban meg mackónadrágban vásárolni, míg otthon az ember kifesti magát, kiöltözik az ABC-be is. Itt senkit nem érdekel, hogy nézel ki, ha boltba mész, nem kell kiöltözni a tejnek meg kenyérnek.

Mindig jót mulatunk, ha jönnek hozzánk otthonról vendégek, akik félórán keresztül festik magukat és kiöltöznek, míg mi magunkra dobunk egy mackónadrágot meg edzőcipőt, és bevágódunk a kocsiba.

Mik a kinti tapasztalataid anyaként?

Már említettem, nekem orvosi beavatkozásra volt szükségem ahhoz, hogy gyerekeim legyenek. Ehhez egy un. Fertility Clinic-re jártam kezelésre, és amint megfogantam, ugyanúgy jártam vizsgálatra, mint minden más nő. Ultrahang, szívhang, súly, vérnyomás, stb. Az orvosom azzal kezdte, hogy mivel ő vezeti a klinikát és rengeteg páciense van, hacsak nem valami különleges szülésem lesz, akkor nagy valószínűség szerint nem ő vezeti majd le a szülést. Nagyjából a 7. hónapban voltam, mikor megkérdeztem, nem szülhetnék-e egy közelebbi kórházban. A válasz: dehogynem, ott szülök, ahol szeretnék. Megkérdeztem, hogy ez mennyibe kerül. Úgy néztek rám, mint aki nem ezen a földön jár, hogy miért kéne fizetnem? Ingyen van, a betegbiztosítás támogatja. Itt olyan mint "hálapénz" meg "lefizetni" nem ismert és tilos.

Ami fura itt és nehéz volt az elején, hogy itt szülés után 24 órával el kell hagyni a kórházat. Persze nem azt mondom, hogy ami otthon van az a legjobb, de itt több a szülés utáni depresszió, ami szerintem ennek is köszönhető.

Amikor eljöttem Kevinnel a kórházból, szinte naponta jártam vele vissza vérvételre, mert nem evett rendesen, a sárgaság határán volt, nem hízott. Aztán egy hétig bent voltam vele a kórházban, ahol infúziót kapott, és szépen rendbe jött.

Én mint első gyerekes anyuka, teljesen kész voltam. Kimerült, kövér, fáradt. Igazából az első hónapban szinte alig aludtam valamit, próbáltam szoptatni, fejni, volt hogy vele a karomban aludtam el. Rengeteget stresszeltem magam, hogy ha belehalok is szoptatni fogom, mert ez a normális. Itt rengeteg nő nem szoptatja a babákat. Számomra az érthetetlen.

Itt rengeteg segítség van a közelben, nekem ugye nem volt nagyszülői segítségem, de volt szoptatási klinika, depressziós anyukáknak tanácsadás, miegymás.

Észak-Amerikában nincs GYES meg GYED. Nekünk Kanadában még talán jobb a sorsunk, mint az USÁ-ban, ahol 6 hét jár az újdonsült anyukának hogy otthon maradjon a babával. Ha utána nem megy vissza dolgozni, elvesztette az állását. Kanadában 1 év jár. Ha megvolt az egyéves munkaviszonya, megkapja a fizetésének kb. 80%-át.

Ha nincsenek nagymamák, akik otthon tudnak maradni vigyázni a kicsire, akkor egy éves korban bekerülnek bölcsibe, ami itt nincs államilag támogatva, mint otthon. Minél kisebb a gyermek, annál drágább a bölcsi. Ezzel számolni kell, amikor az ember gyereket tervez itt.

Bármilyen nehéz volt, és néha meg most is az, egy percig nem bántuk meg, hogy 14 évvel ezelőtt eljöttünk Magyarországról. A gyerekeink idén nyáron először életükben hazalátogattak velünk, és szenzációs élmény volt. Az biztos: nem várunk újabb 10 évet, hogy visszamenjünk látogatóba...

Réka és Mesi

(fotók: Mesi és Attis)