Én és a feminizmus

Meső írása:

  “Azt mondani, hogy nincs szükséged a feminizmusra, mert te nem vagy elnyomva, ugyanaz, mintha azt mondanád, hogy a világban nincs éhezés, mert te ma ebédeltél.” /Danya Sanderson/ - jön velem szemben kioktató hangvételű megoszthatóság a virtuális közösségi tér személyes kezdőlapján.

Pár perccel később kóstolhatom meg azt a kampány anyagot, ahol nők tucatja hívja fel a figyelmet arra, hogy őket bizony senki hímnemű nem erőszakolta meg, nem emelt rá kezet, nem tartotta terrorban, nem nézett rá csúnyán, s hogy nekik jó a kapcsolatuk az édesapjukkal, harmonikus párkapcsolatban élnek egészséges lelkületű emberükkel és bizony fiúgyermekükben sem látnak hímsoviniszta agresszív disznó palántát. A hangvétel lekezelő, arrogáns, kivagyiságos kikérem magamnak füstölgéssel fűszerezve.

Ennek a két egyszerre szívembe-agyamba csapódó szösszenetnek a nyomán eredtek útnak gondolataim:

A wikipédia fogalom meghatározása így hangzik: “A feminizmus politikai eszme és mozgalom, amely kezdeti célja a női egyenjogúságért való harc.

Máris látszik az “enyhe” fogalomzavar. A feminizmus nem kéri, hogy nőként legyél férfibb a férfinál, nem kéri, hogy gyűlölködj, nem kéri, hogy valamilyennek lásd a világ összes férfiemberét, összes apáját, férjét, fiúgyermekét. Kér azonban valami mást. Tőlem mindenképpen. Az egymás élete iránti érzékenységet.

Megfigyelem-kielemzem magamban, hogy a meghatározásban hogyan érintenek a felhasznált szavak:

Politika? Nem politizálok. Vallom, hogy szülés körüli segítőként kicsit úgy kell működjek a világban, mint aki a pillanatot tökéletes tisztaságában érzékeli. A jelenben. Adott körülmények között. Tekintet nélkül előre legyártható sablonokra, előítéletekre, meghatározásokra.

Eszmék? Nem vagyok oda az eszmékért. Gondolkodom. Folyamatosan. Ez által változik véleményem, hozzáállásom, akár egyetlen beszélgetés során. Így mentesíthetem magamat az “igen, de” fordulatoktól, amikor kipányvázott egóm helyett áramló lélekségem megengedheti magának a szabadságot.

Mozgalom? Alulról szerveződő kollektív szívdobogás. Egészségesnek érzem, amíg nem kövesedik. Nehéz tisztán tartani az egyre szélesedő medret. Nehéz átadni az eredeti célt, mely természeténél fogva változásban van. Mindenki azt ad belőle tovább, amit felfogni képes volt belőle. Ami leginkább őt megérintette. Akár a fülbe súgós játékban. Tervezem, hogy körbe kérdezek embertársaim körében: Neked mit jelent a feminizmus?

Egyenjogúság? Kamasz koromban egy keresztény pap gondolatmenete volt rám nagyon nagy hatással. Ne egyenjogúságot kérjek magam számára, hanem egyenrangúságot. Ez más és még több is tán. Sokat tűnődtem ezen azóta is, ha a téma szóba került, s így, vagy úgy, de megérintett.

Harc? “Nem fogom be pörös számat.” Ámbátor csakis olyan témákban-területeken pampogok, melyben nagyon elmélyültem. Ahol látom, hogy mi történik, ahol magam is megmártózom fájdalmas látásokban és tapasztalásokban. A jelenben. Ez a terület pedig a szülészeteken elkövetett tömeges erőszak a nők ellen. Testileg. Lelkileg. Nem csak férfiak által okozva mélyre tapodó kárt testben, lélekben egyaránt. Eszembe jut Ina May Gaskin mesterbába, aki elmesélte, hogy néma tüntetéseket szerveznek bábatársaival, amikor magasba emelik azokat a takarókat, melyekbe azon asszonyok emlékét hímezték családjuk kérésére, akik a szülészeti szokásjog hiányosságai és brutalitása révén, jogán miatt veszítették életüket szülés közben, avagy nem sokkal utána.

Erdei elvonulásunkon különleges tematikus napokat tartottunk. Először a férfiaké volt a kényeztetés, gondolataik kitalálása, kezük alá dolgozás. Nem azért voltak ők az elsők, mert egyessel kezdődik a személyi számuk, hanem mert spirituális úton-módon hétfőtől vasárnapig mindegyik hétköznapnak van egyfajta minőség hordozása. Összeegyeztettük a tábor alatt tervezett tevékenységeket, szereket bizonyos ősi rendkövetéssel is, mint például a Holdnak állása.

A férfiak napján a nők biztosították a férfiak számára a szereket és gyakorlatokat. Mindent előkészítve, női összefogásban. Az egyik ilyen gyakorlat alkalmával a férfiak sugár irányban befeküdtek a kör közepébe, fejük majdnem összeért. A nők pedig doboltak és énekeltek nekik. A férfiak látásokat, látomásokat hoztak, mítoszok-megélések, ébrenálmodások formájában. Amikor hallgattuk őket, édes könny csordult szemünk sarkából. Regéjük a megtartó, ölelő, édes asszonyokról, feleségekről, anyákról, nagyanyákról, nőtestvérekről szólt. Csordultig telve szívük szerelmetes édes megélésekkel, történetekkel, mélyről és régről hozott megtapasztalásokkal, ölelésekkel, hazatalálásokkal, védelmezéssel,  megvédetéssel.

Következő napon cseréltünk. A férfiak keresték a mi kedvünket. Kitalálták gondolatainkat. Úgy érezték, szeretnék viszonozni ezt a nagyon finom, mégis erőteljes minőségű spirituális  játékot, hogy most mi feküdjünk be a kör közepébe, ők dobolnak és énekelnek minekünk.

Utaztam, révültem, szép dolgokat láttam. Lenyúltam nagyon régi időkbe, hová eddig nem sikerült. Mert mindig megakadtam valahol. Valamelyik női ősöm fájdalomtömegénél. Terhénél. Nyögésénél. Élve haldoklásánál. Szárnyaltam, amikor felfogtam tudatos énem bekéredzkedésével, hogy mi is történik velem. Az a rengeteg öngyógyító munka, amivel sikerült feldolgozni előző párkapcsolataimban történt visszásságokat,  trágyatömegeket, majd beljebb édesanyám, nagyanyáim, dédanyáim fájdalmával kúszva hetediziglenig, s még azon túl is újra szántani gyökereim földjét, s térni meg apáim vonalához, majd visszafelé igyekezvén lányaim életéhez. Megérte.

Fekszem boldogan. Olyan élő, hogy nem csoda, most átváltok az írásban jelen időbe. Nem is tudom másképpen. Szóval, lebegek. Madarak csivitelnek minden sejtemben, szivárvány szövi át szívemet. Magamba fogadom a férfiak megtartó erejét hangjukon és dobjuk lüktetésén át. Egyszer csak zuhanni kezdek. Valami a földhöz teremt. Nőtársaim vinnyogása, hörgése, morgása, sikítása a mostban repeszti látásom selymét.

Szenvednek. Kínlódnak. Tekergőznek. Nehezeket látnak, s élnek. A megosztó körben pedig előkerülnek az ősanyák, akit a férfi megerőszakolt, aki mellől a férfi háborúba ment, akinek párját vadászat közben érte baleset, aki egyedül maradt a hómezőn a gyerekeivel, akinek egyedül kell előteremtenie ételt és otthont, akinek nő létére kellett megvédenie övéit az ellen támadásakor, akit a férfi máglyára küld gyógyító tudásáért, aki a zárdába menekül, mikor már az a legkönnyebb út.

Szaggatott beszédüket könnyek mossák alá. És hozzá teszik, már nagyon sokat dolgoztak ők is. Talán ennek sohasincs vége? Megint kineziológus, megint családállítás, megint transzlégzés, megint valami újjászületős kurzus, újabb izzasztkunyhó avagy látomáskeresés szer kell következzen, ha a hazatérnek a sokösvénybe? Örömködni jöttek ebbe a táborba. Mire volt most ez jó? Leszakadni múltba. Mélybe. Fájdalomba. Csendben vérző mély sebek gennyébe.

Kollektív női fájdalomtudat. Amikor érezzük a másik fájdalmát. Frisset és ősit egyaránt. Ezek az újra átkötött, be nem gyógyított sebek segítenek gyűlölelet, haragot táplálni a mozgalom tiszta eszmeiségébe. Mert nem az a kérdés, hogy kell-e nekünk a női egyenjogúság. Itt már az is kérdés, észrevesszük-e azokat a férfiakat, akik egészséges jelennel fordulnak felénk. vagy ősi fájdalmunkkal inkább vonzzuk be azokat, akik tapodhatják összes égő sebünket. Mely lehet, már nem is a magunké. De anyánké. nagyanyánké. Dédanyánké. Ősanyánké.

Nem a feminizmussal van nekem bajom, hanem a mélyből táplálkozó agresszióval, ami kénes füsttel mérgezi - közel és régmúlt sérülései okán bizonyára joggal - a tiszta szándékot.

Meső

Térrendezés 2.

Réka írása:

A ház részei és aránya

A háromosztatú ház olyan, mint egy térbeli kereszt, a teremtés hármasságának a mása.

Vízszintesen:

- Első vagy tisztaszoba: az Atyaisten, a szellem, a tűz, a férfi jelképe, ereje megtisztít, növekedést indít el. Világos, déli vagy keleti helyiség, az ünneplés, az imádság és a vendégfogadás helye. Ez a ház aktív része, berendezhetjük dolgozószobának, műteremnek vagy gyerekszobának is. Ide kerülhetnek legszebb bútoraink, a családi fényképe, kézimunkák és az oltárunk, házi szentélyünk is.

- Pitvar és konyha: a Fiúisten vagy Gyermek, a lélek, a fény, az ember jelképe, ereje kiegyensúlyoz. Középső helyiség, a bejárat, a sütés-főzés, étkezés és családi élet helye. Ez a jellegzetes nappali-étkező-konyha hármas helye. Ide kerülhet a ház szíve, a kemence.

- Hátsó szoba és kamra: a boldoganya, a test, a víz, a nő jelképe. Északi és nyugati helyiség, ereje összehúz, sűrít. Ez a ház passzív része, az alvás és az élelem tárolásának helye, ide kerülhetnek a hálószobák, a fürdő és a kamra.

Függőlegesen:

- Padlás: Ez a ház szellemi szintje, az égi világ, a korona, a harmadik szem és a torok csakra helye. Itt történik a száraz élelem (gabona, aszalt gyümölcsök, füstölt húsok) tárolása

- Földszint: Ez a ház lelkének a szintje, a földi világ, a szívcsakra helye. Itt élnek a ház lakói.

- Pince: Ez a ház testének a szintje, a föld alatti világ, a napfonat, a szakrál és a gyökércsakra helye. Itt tárolják a nedves élelmet (bor, zöldségek)

A ház olyan, mint az ember. Van szája (ajtó), és szemein (ablakok), homlokzata és lábazata. A lapos-tetős házakból (plázák, irodák, gyárak) hiányzik az isteni erő. A tetőtéri lakásokat meg épp azért kedvelik a művészek, mert összeköttetésben lehetnek az alkotó szellemmel. Ezek a helyek alkalmasak művészetre és meditációra. Minél magasabb a tető aránya, annál inkább a szellem dominál a házban. A mai házaknál egyértelműen a fal a magasabb, mint a tető (csapott tetejű, mediterrán házak a divatosak), itt a test, az anyag uralkodik. Hagyományos magyar tetőforma a nyeregtető és a sátortető. A tetőszerkezet tetejére tulipánt, csillagot vagy keresztet formázó csúcsjel került, bevonzva a jótékony erőket és távol tartva az ártó erőket.

A ház homlokzatának deszkabetétjén sok helyütt napsugaras alakzat állt. Ide Jézus vagy Mária neve, monogramja vagy jelképei kerültek, illetve szentek szobrait is ide helyezték. Az a ház, ahol jól érezzük magunkat, ember-léptékű. Aránya harmonikus, ezt pedig az aranymetszés szabálya határozza meg, mint a természetet magát is.  A hagyományos magyar ház arányai az emberi test arányainak felelnek meg.

A bejárat legyen rendezett, szép, hívogató. Régen állatszobrokkal, ló-koponyákkal védték. Nagy hagyománya volt a díszes, faragott kapuknak. A sok ősi jelkép ezeken spirituális védelemként szolgált. Boltívük az égboltot jelképezte, a galambdúc a portát védő szellemek, ősök lakhelye volt. A kétfejű kígyót ábrázoló hullámvonal őrizte a kaput. A rajta lévő lélektükör (domború, fényes Nap-forma) lelkiismereti vizsgálatra késztette a belépőt.

Érdemes a kapura a hagyományoknak megfelelően feliratot is vésni. Ilyenek például:

- Békesség a bejövőnek, egészség a kijövőnek.

- Áldás a béjövőnek, béke a kimenőnek.

- Isten hozott – Isten áldjon.

A belépőt a ház előtt virágoskert fogadta, ami a termékenységet jelképezte. Ezt általában az eladósorban lévő fiatal lányok gondozták. Itt virágzott a szent növényként tisztelt rozmaring.

A szem a lélek tükre, így az ablakok a házat, annak lakóit tükrözik. Kereszt alakú osztással jelölték, a tükröt is a két ablak közé helyezték. A kettős kereszt formájú osztás az EgyIstent jelképezi. A fény az ablakokon át érkezik be a házba.

A házakat kereszt alakban merevítették, és azt középen alátámasztották. Ez a mestergerenda, a lélek útmutatója, illetve a Boldoganya fája. Ide került az újszülött bölcsője (kelet felé), és itt ravatalozták fel a halottat (nyugat felé). Ez a ház idege, tengelye, kozmikus antennája, a Földet és Eget összekötő Világfa. A mestergerenda alá a fal síkjához képest ferdén a föld felé dőlő tükröt akasztottak, hogy az általa szállított erőnyalábot irányítsa és körbevezesse.

Középen állt a házban a tűzhely, rajta-benne folyamatosan égett a tűz. Ide mentek háztűznézőbe, hiszen ez jelképezte az egész családot. A tüzet tilos volt piszkálni, bele szemetet dobni, inkább ételdarabot beledobva táplálták a tűz szellemét.

A ház lelke a konyha, annak lelke a tűzhely. A panellakásokban bezzeg pirinyó a konyha és nem is igazi tűz ég bennük. Pedig a magyarok hagyományosan szívvel-lélekkel szeretik megvendégelni a hozzájuk betérőt. Az a legjobb, ha a kémény a ház közepén áll.

Réka

(A témához szívből ajánlom Színia: A magyar ház mágikus titkai című könyvét.)

Gyűjtögetés

Réka írása:

Miután kiköltöztünk a természetbe, sokan nekem szegezték a kérdést, hogy akkor mi most gazdálkodunk? Hát, tulajdonképpen az épp aktuális otthonunktól függően (ugye évente legalább egyszer új házba, sokszor új faluba költöztünk) igyekeztünk konyhakertet kialakítani. Teremtek tehát zöldségeink, hol több, hol kevesebb, sok helyütt voltak gyümölcsfáink, sőt, voltak már állataink is: baromfi, kecske, juh, és kölcsön-ló is. Azt azonban nagyon nem merném magamról kijelenteni, hogy mi akkor most gazdálkodunk.

A másik kérdés, ami igen gyakran megkapok, hogy akkor ugye mi önellátók vagyunk? Egyrészt ma hazánkban nem ismerek egy olyan családot sem, aki tökéletesen önellátó. A fűszernövények erkélyablakban való termesztése, a házi befőzés és savanyítás, az mostanában újra népszerűsödő aszalás mind jól ismert és bevált praktikák. Sokan vannak, akik akár hagyományos, akár biogazdálkodást folytatva, permakultúrát űzve megtermelik a maguk zöldség-gyümölcs szükségletét, vannak jópáran, akik állatokat tartva fedezik a húsfogyasztásukat, és állataik ugye tejet és tojást is adnak. Olyanról már kevesebbet hallok, hogy valaki a saját maga által felhasznált gabonát megtermeszti (Krisnavölgy vagy Drávafok erre a jó példa) vagy magának üti az olajat. A háztartás egyéb szükségleteiről már ne is beszéljünk, mert egészen biztosan nem fog senki nekiállni merítéssel WC-papírt gyártani, tüzet kovával-taplóval csiholni, fém-eszközeit maga kovácsolni…

Ma már szerintem nincs is erre szükség (bár az ősi tudás jó, ha a birtokunkban van, ki tudja, mikor vesszük hasznát). Már a fentebb említett növénytermesztés és állattenyésztés is ember próbáló munka, szinte 24 órás elfoglaltság egy család minden tagjának.

És anno azt mondtam, nem vagyok hajlandó a természetes életmódba beledögleni (mert sok ilyet látok magam körül). Nem fogom az egész napomat azzal tölteni, hogy a kajámat előállítsam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ennyi meló kell ahhoz, hogy nap mint nap enni tudjak adni a családomnak! Azon morfondíroztam, hogy a Jóisten ezt valahogy tuti sokkal egyszerűbbre tervezte, csak mi magunk bonyolítjuk megint a dolgokat szántással, kapálással, egyebekkel.

Aztán elkezdtem olvasni a mulcsozásról (ágyő gyomlálás), magam is alkalmazva ezt, hallottam, hogy növénytársítással elkerülhetőek a kártevők (ágyő rovarirtás), megismerkedtem a természetes komposztálással, trágyázással (ágyő műtrágya). Láttam videót olyan néniről, aki a föld felszínére eldobálta a krumpliját, és lám, abból mindenféle ásás, kapálás, talajtöltés ellenére szép növény fejlődött. Szóval sorra jöttek a példák, hogy a természetet jobban utánozva, a földet kevésbé kizsigerelve, nem a nagy haszonra, az óriási termelési rátákra hajtva, hanem csupán saját szükségleteinket kielégítve nem is olyan nagy ördöngösség ez.

Aztán pedig jöttek az Anasztázia-könyvek, ahol a tiszta élő víz ott van az ősforrásban, ahol úgy esznek, ahogyan lélegeznek, pillanatnyi szükségletnek megfelelően, séta közben lecsipegetve egy bogyót vagy magot. Ahol nem előállítják az élelmet, hanem elveszik Isten terített asztaláról. A mézet, a gombát, a gyógynövényt…

Persze Anasztázia is ír a magvak elvetéséről (magvat szájban tartani, növényeket simogatni, lábmosó vízzel öntözni), de én ebben a cikkben most a gyűjtögetésre helyezem a hangsúlyt. Hiszen ott van minden a természetben, amire az embernek szüksége van. Csak... Mi is történt? Egyszerűen vakok lettünk, nem vesszük észre ezeket a kincseket. Nem mozdulunk ki városi otthonainkból, legfeljebb a közeli boltba, ahol megvesszük a sok vackot, melyektől testünk leépül, és híven szolgálhatjuk a gyógyszeripart…

A cikk apropója a szeptember, hiszen ekkor ontja a természet a gyümölcsöket, gyógynövényeket, magvakat. Csak fel kellene kerekedni, kimenni egy-egy emberi civilizáció által nem, vagy csak kevéssé fertőzött helyre, és másik tömhetjük a hasunkat vagy a kosarunkat. Mi is ezt csináltuk az elmúlt napokban a családdal. Sütött a nap, jó sétákat, kisebb kirándulásokat tettünk, és közben teliraktuk a kosarakat és hátizsákokat a sok finomsággal.

Mi a teljesség igénye nélkül a következőkkel gazdagodtunk: szőlő, alma, körte, szilva, őszibarack, dió, mandula, galagonya, csipkebogyó, menta. Gyógynövény-csokor díszíti a falat, vadvirág-csokor a vázában az asztalt, egy tányérba a gyerekek a természet egyéb terméseit gyűjtik, úgy mint vadgesztenye, makk, faágak…

És persze, mivel mi sem vagyunk tökéletesek, nemcsak begyűjtöttünk, de be is vásároltunk zöldségekből. Paprikát, paradicsomot, kukoricát, zsákos krumplit és hagymát például. Főtt a főtt kukorica, befőztünk egy csomó lecsót, elraktunk paradicsomlevet és sűrített paradicsomot, készült sok szilvabefőtt és szilvalekvár is.

A sok teli üveggel és a gabonakészleteinkkel már örömmel nézhetünk a tél elébe. És ti?

Réka

(fotók: Réka)

Ezt is megúsztuk!

Imre írása:

Átkeltünk, mert vannak az életnek olyan pillanatai, amikor át kell kelni. Honnan, hová? Mindenkinek máshonnan és máshová. Mózes, az Írás szerint, a Vörös tengert egy pillanatra kiszárító sivatagi forgószél nyomán száraz lábbal kelhetett át népével a nagy vízen, az amerikai hadsereg a második világháborúban az Nagy Óceán békésebbik partjáról a háborúsabbra, manapság a migránsok a Föld középpontját jelent óceánon kelnek át, és egyesek a Nagy Folyó túlsó partjára, mások egyenesen a Harmadikra…

Tízezredmagammal a Magyar Tengernek vágtunk neki, úszva, mert úgy az igazi, és az északi partról a délire. Kit mi indított? A dolog természetesen próba, annak próbája, hogy álljuk-e a sarat, a hullámok ütemes ismétlődését, hogy meg tudunk-e mérkőzni, azaz egymáshoz mérhetőek vagyunk-e a Magyar Tengerrel, és igen, nemcsak az izmaink, a lelkünk próbája is. Annak a próbája, hogy bírjuk-e a pár órás csapkodást, bírjuk-e sajátmagunkat és az őselemünket a legszorosabb együttlétben, hogy ez az együttlét kellemes, megnyugtató, elzsongító inkább vagy valami kellemetlen dolog, amit minél hamarabb abba kellene hagynunk.  A próbát természetesen a szervezők biztonságossá tették. A mérkőzés persze előre eldöntött: a Tenger hatalmasabb nálunk, mi csak alázattal közeledhetünk feléje, csak a kellőképpen felkészülteket engedi át magán. Ennek ellenére veszíteni alig lehet, lehorgonyzott vitorlások sorfala szolgál mentőállomásul, hatalmas bóják jelzik a sikeresen leúszott táv növekedését, és a hátralevő fogyását.

Hogyan sikerült átúszni? Erre csak általánosságokat lehet felelni. Kinyújtottuk, majd visszahúztuk a kezünket-lábunkat, mint ahogy gyerekkori úszásórákon tanultuk. Egyedül voltunk, istentelenül egyedül, és ezen még a nagy tömegben időnként egymásba gabalyodó és csapkodó kezek-lábak sem változtattak. Egyedül voltam, én és a végtelen Tenger. Az esemény maga áldozat, intim pillanat, mint egy nászéjszaka. Ki-ki vérmérséklete és edzettségi szintje alapján engedte magába hatolni őselemünket. A két-három órás birkózás tartalma és tárgya szintén titok, akárcsak Krisztus haláltusája az Olajfák Hegyén, vagy az önmagukat a büdös barlangba bocsátó öreg székelyek vagy a Narajama hegyről legurított japánok utolsó gondolatai. Lehetett szépen, Szentlélekkel, és lehetett szitkozódva, káromkodva is, (bár akkor minek).

A Balatonon természetesen, ahogy minden karcsapással fogyott a táv, úgy ért véget az áldozat is. A túlsó parton kokakólás plébojfesztivál, ezer decibellel dübörgő, de csapnivaló zene, a part felett állandóan köröző reklámrepülők. A Barabás-paradoxonba becsavarodott úszókkal valahogy átvergődünk ezeken az utolsó akadályokon is, majd ki-ki a saját vágányán halad tovább, fittye sem hányva arra, hogy az mellékvágány vagy vakvágány.

Ezt is megúsztuk.

Imre

(fotók: Imre)

Szeptemberi kalendárium

Réka írása:

Ősz-elő – Földanya – Kisasszony – Szent Mihály hava

Szeptember, gyümölcsöt hoz jó ember…

                A Szűz jegyében be kell osztanunk az energiákat: raktározunk, gyűjtünk, rendszerezünk. Szeptemberben már érezhetően rövidülnek a nappalok és hosszabbodnak az éjszakák. Csökken a fény, a meleg; hűvösebbre fordul az idő, többet esik az eső. Ökörnyál úszik a levegőben és röpködnek a muslincák. Szeptember vége általában a reménykeltő meleg visszatértének ideje – ez a Vénasszonyok nyara, avagy az Indián nyár. A méhek pihenőre térnek, a vadludak már ekkor délre költöznek. Az állatok bundát, prémet, vastag tollazatot növesztenek. Ez a szarvasbőgés ideje. Ilyenkor a fű már nem zöldell úgy, mint nyáron; a levelek is elszíneződnek, a magvak nyugalomra készülnek. Nyílik a krizantém, az oroszlánszáj, a szellőrózsa, a borostyán, az iszalag. Érik az alma, körte, szilva. (Egy üveg alma, Hull a szilva, Körtéfa…)

Ilyenkorra befejezik a termény aratását és előkészítik a talajt az őszi vetéshez. Ekkor lehet füvesíteni, és a gyepet kijavítani. Szeptemberben elkezdik a szőlő őrzését. Behordhatjuk a kertből a hagymát, fokhagymát és még utoljára retket vethetünk. Ültethetünk tavasszal nyíló hagymásokat, évelőket, örökzöldeket. A lehullott száraz leveleket söpörjük vagy gereblyézzük össze, de ne égessük el! Inkább komposztáljuk, hogy jövőre ezzel trágyázhassuk a veteményest. Szeptemberben nosztalgiázzunk, és beszélgessünk sokat nyári élményeinkről. Kiránduljunk erdőkbe, hegyekbe. A leszedett gyümölcsöt aszalhatjuk, főzhetünk lekvárt, befőttet, készíthetünk salátát. Készítsünk díszeket termésekből, ágakból, levelekből. Sodorjunk gyékényt, fonjunk szalmát. Rajzainkon örökítsük meg a gyümölcsfákat, gyümölcsöstálat, vagy az őszi kirándulás élményeit.

1. Egyed nemcsak az iskolai tanévnyitó és az óvodakezdés napja. Ekkor kezdik az őszi vetést és a disznók hizlalását. „Olyan lesz az egész szeptember, amilyen idő jön Egyeddel.” (Sehallselát Dömötör, Birkaiskola, Ábécédé…)

5. Lőrinc napja. Ettől a naptól íztelen az uborka és a dinnye. S hogy miért? Azt mondják: „Belepisilt a Lőrinc!” Készítsünk inkább uborkasalátát!

8. Kisboldogasszony napja, amikor Szűz Mária születésére emlékezünk. Sok helyütt búcsújárás, zarándoklás, kegyhely-látogatás ideje. Ekkor indulnak útjukra a fecskék és a gólyák, érdemes megfigyelnünk a költöző madarakat. Ez a dióverés és a paprikaszüret napja is. (Gólya, gólya, gilice., Vége van a nyárnak…)

                12. Szűz Mária neve-napja.

            15. A Hétfájdalmú Szűzanya napja, amikor az anyai szenvedésekről emlékezhetünk meg.

                21. „Gazos” Máté napjától nem repülnek már ki a méhek.

23. Az őszi nap-éj-egyenlőség napja, a csillagászati ősz kezdete. Ekkor a nappal és az éjszaka is 12 óra hosszat tart. A Nap pedig a Szűz jegyéből a Mérleg jegyébe lép. Az őszi nap-éjegyenlőségkor érdemes nagytakarítást végeznünk, a nyári holmikat elpakolnunk, az őszi-téli ruháinkat előszedni és selejtezni. A selejtezést ne csak anyagi, hanem szellemi szinten is végezzük el: gondoljuk át a nyarat, arassuk le a lelki terméseket, de dobjuk el magunkból mindent, ami nem emberhez méltó.

29. Szent Mihály („Borszűrő”) napja. Mihály arkangyal kíséri a lelkeket a túlvilágra - nevének jelentése: „Aki Istenhez hasonlatos.” Ő a biztonság őre: hozzá forduljunk, ha el akarjuk űzni félelmeinket, elengedni aggodalmainkat, eltávolítani az ártó energiákat. Ő az erő, a hatalom, a szeretet, a bölcsesség és a hit képviselője is. Szent Mihály napján templombúcsút, szüreti bálokat és vásárokat tartottak. Régi bérfizető-pásztorfogadó nap és az őszi lakodalmak népszerű napja. Ekkor kezdik el a szőlő szüretelését, a kukoricatörést, az állatokat pedig hazahajtják a legelőről. „Ha Szt. Mihálykor még itt van a fecske, karácsonyig vígan legelhet a kecske. Szt. Mihály öltöztet, Szt. György vetkőztet. Szt. Mihálykor keleti szél igen komoly telet ígér.” (Én elmentem a vásárba, Hej a sályi piacon…)

Réka

(Fotók: Réka)

Szöszmötölés, avagy így meditálok én

Niki írása:

 

Mindig csodáltam azokat, akik tudnak meditálni. Elképzeltem, mily fantasztikus érzés lehet, mikor kiürül a fejem, nem kergetőznek benne a zagyvábbnál zagyvább mondatok, kitisztulok, kisimul az arcom, szép leszek és nyugodt. És ez mindenkinek hasznára válik, kiváltképpen nekem.

De nem sikerült az istennek se! Először türelemre intettem magam, majd megy ez, mint a biciklizés, csak gyakorolni kell. Jó alkalomnak kínálkozott a jógaóra, ahol ugye magától értetődő az óra végén a pihentető, lazító meditáció. És lássatok csodát! Első óra után, édes félálomba merült fáradt testem és egyáltalán nem fáradt fejem. „Sikerült! Tudok meditálni!” felkiáltásokkal mentem haza. Mégsem vagyok (erre is) alkalmatlan, én is tudom, amit mindenki tud.

Picinyke mosollyal az arcomon mentem a következő órára, a meditálni tudók önbizalmával. Óra végén jólesően elnyújtóztam, és vártam. Közben hallottam, hogy a mellettem fekvő körmeivel kaparászik a szőnyegen, kint az utcán beszélgetnek a madarak, és az egyik hölgy békésen horkolni kezd. Ledermedtem, és már csak ezekre a zajokra tudtam koncentrálni. Még nagyobb kudarc volt a következő és az azt következő óra. Csak a fejemben zajgó gondolathullámokat, mit hullámokat, cunamikat hallottam, és a meditáláshoz vezető kapu zárva maradt.

Ekkor úgy gondoltam, megtaláltam a választ, miért nem tudok én meditálni: Meditálni csak a férfiak tudnak! És basta! El is engedtem a kérdéskört.

Aztán jöttek a női megközelítések: meditálni mosogatás közben, porszívózás közben, szoptatás közben, vasalás közben. Szkeptikus voltam. Egyedül talán a gyümölcshámozás és –magozás órákig tartó folyamatában kapott el néha hasonló érzés, de fájó nyakam igen gyorsan kirángatott eme állapotból.

Aztán rátaláltam a gyapjúra, a selyemre, a bambuszra és a többiekre. És a rokkára. A rokkára, mely előtt órákat töltve és egyenletesen pedálozva megleltem a magam meditációját.

Ritmikusan mozog a kezem és a lábam, ujjaim közül engedem ki a szálakat, melyek szépséges sodtartot kapva tekerednek fel az orsóra. A színek egyformák vagy váltakoznak, merészen formabontók és harmonikusak.

                                              

Forog a rokka kereke, én pedig alámerülök a nyugalom óceánjába, ahol számos női ősömmel találkozhatok. A szemem is lehet csukva, a gondolatok lelassulnak a fejemben, és nem is mindig kell, hogy kitörlődjenek, elég ha lassan hömpölyögnek bennem, végre elérvén titkos céljukat.

                                              

Persze nem lennénk nők, ha a fonóban nem lenne nevetgélés, sírás, fecsegés, pletykálkodás, amolyan női terápia. Kezünk dolgozik, gondolataink felszínre törnek, hangok formájában utat találnak kifelé belőlünk, és csodás összhanggal töltik meg a körülöttünk lévő teret, ahol nem számít az idő. Ebből következik a másik felismerés: a nők együtt, egymással is tudnak meditálni!                                            

Azért elárulom, néhány dolog megakaszthat eme meditációban. Az egyik a türelmetlenségem. Miközben előjön kezeim közül a fonal, és gyönyörködöm a színek szépségében, fél szemmel már a másik kupacot figyelem, vajon ő hogyan születik majd erre a világra, és alig várom, hogy őhozzá foghassak. De a rokka türelemre tanít, ne túl lassan, ne túl gyorsan, találd meg saját ritmusod.                                              

Niki 

(Fényképek: Görgina Fonal)