A 42 éves
Rideg Krisztina Egerben nőtt fel, jelenleg Budakalászon él. Egy lánya van, és
az önkifejezést az írásban találta meg. Könyvének címe:”Alkalmasság”.
Témája: a halál.
Réka beszélgetett vele:
Hogy írónő
volnék? Eszembe sem jutott soha hangsúlyoznom, hogy női író vagyok. Számomra
ez egyáltalán nem fontos. Azért ír az ember, mert egy erős hívást érez.
Nyilván máshogyan tapasztalja a világot maga körül a férfi, máshogyan a nő,
letagadhatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül vannak különbségek, de
mindannyiunkban ott van mindkét energiaminőség. A nagyon szélsőségesen harciaskodó
feminista irányok éppen hogy nem a női energiák megélését erősítik, hanem
ellene dolgoznak, és lehet küzdeni, kiabálni, cégigazgató-nagyasszonyokká lenni,
de fölösleges... Egy túl kemény nő soha nem lesz igazán elégedett és
kiegyensúlyozott, mert ellentmondásba keveredik valódi-lényegével. A nő útja az
el- és befogadás, az empátia, az intuíció, a lágyság és rugalmasság képességének
a megélése. Persze a cél az önmagunkban lévő jin és jang energiákat
egyensúlyban tartani, és felismerni egy-egy élethelyzetben, hogy melyik
energiának van ott helyénvalósága. Magában az emberben hiszek, mindegy, hogy nő
vagy férfi, és az érdekel, hogy együtt mire képesek, nem az, hogy miben
mások.
A kor nálam
nem évszámokban mérődik. Elég sok meglett korú fél-felnőttet láttam már,
és olyan korai húszasokat is, akiknek a bölcsessége meglepett. Valahogyan
ez a tudatszint, és vállalt feladat, vagy az összes eddigi megtapasztalás függvénye
szerintem és nem a jelen életünk évszámaié.
Mint minden
könyv, ez is saját emlékekből, beivódásokból, élményanyagból táplálkozik, az
aki megírt egy történetet a maga szűrőin keresztül értelmezte a világot.
Csak egy tükör a könyv, és azért tudunk jobban vagy kevésbé azonosulni az olvasottakkal, mert az annak
függvénye, hogy az olvasókban mi van. Az, hogy igaz-e az adott
történet vagy nem az teljességgel mindegy. A lényeg az, hogy az
olvasókban hiteles-e, igaz-e.
Nem én
választottam témának a halált, a téma választott engem, ez akart megíródni. Hogy
miért tabu ma a halál? A nyugati civilizációs társadalmakból kikoptak a tradicionális
rítusok, eltűnt, elveszett az egykor még errefelé is létező szakralitása a
halálnak. Nincsenek meg azok a kisebb közösségek, ahol tere és ideje lehetne az
átörökítésnek, a hagyományok őrzésének, egyszerűen nem tudunk mit kezdeni vele.
Én alig tudok valamit a nagyanyám életéről, és mégis, ahogyan a könyv íródott
rá kellett döbbennem, hogy az ő halála mennyire meghatározó volt, éppen az
ilyen kérdések miatt.
Hogy miért
hazudunk a haldoklónak? Mert a halálhoz és a haldokláshoz való viszonyunk a
saját zavarodottságunkat tükrözi, a saját félelmeink súlya alatt toporgunk
tehetetlenül. És ha közelebbről vagy távolabbról találkozunk vele, akkor
elkerülhetetlenül szembe kell néznünk a saját elmúlásunkkal, fel kell
tennünk magunknak a kérdést: vajon mennyi időt szánt ránk a mindenség?
Valóban szembenézni
ezzel a kérdéssel egyáltalán nem könnyű. Csakhogy addig, amíg azt képzeljük,
hogy halhatatlanok vagyunk, addig olyan hamis illúziókban ringatjuk magunkat,
ami elértékteleníti az időt. Elképesztő mennyiségű hazugsággal
vesszük körül magunkat, bután vágyakozunk teljesen felesleges dolgok után, elhisszük
azt a mocskot, amit a média áraszt, halmozunk, pazarolunk és felszínes
kapcsolatok hálójában vergődünk, hitegetjük magunkat azzal, hogy boldogság lesz
elérni ilyen-olyan, bármi áron (!) megvalósítható üzleti sikereket, attól
leszünk valakik, hogy drága-címkés ruhákat hordunk... De addig, amíg ebben a
gondolati körben veszteglünk, nagy baj van.
Ebben a
vágyakozó, valamit folyton hajszoló állapotban szépen lassan, észrevétlenül elfolyik
az idő. Pedig innen semmit nem viszünk át. Fel kell tudnunk ismerni azokat
az igazán értékes pillanatokat, amiket bárki, erőfeszítés nélkül megélhet:
egy gyermek mosolyában, egy falevél ringatózásában, egy jó szóban, csak meg
kellene állni egy kicsit, és beengedni. De nem érünk rá . . .
Mi vár ránk
a halál után? Ki tudja? Bárki, aki azt állítja, hogy egészen pontosan tudja, az
hazudik. Majd kiderül. Az a fontos, hogy az életben mit teremtünk magunk
köré. Erről szól a könyv is: az élet fontosságát, örömteli pillanatait
kell felismerni és megélni, de ez nem megy anélkül, hogy a halállal ne
néznénk szembe. Minden félelmünk gyökere a halálfélelem, és minden létező
félelmünk csak gátol, görcsössé tesz a felszabadult életöröm kárára. Ezeket a
félelmeket kellene kioldani magunkból.
Ezért is
“Alkalmasság” a könyv címe, mert a fő kérdés az életre való alkalmasságunk. Ha
beszélünk a férfiakról, gondolunk a nőkre is, ha a szentről, akkor jelen
van a profán, ha szólunk a lentről, akkor abban ott van a fönt, így ha a
halálról szólunk, akkor kikerülhetetlenül az életről beszélünk.
Mindenki
útja igaz, és mindenki máshonnan jut el egy-egy felismerésig. Nekem mégis meggyőződésem,
hogy az életünk örömben való megéléséhez szükséges szembenéznünk az elmúlással.
Ez mindannyiunk története. Éppen ezért íródott meg szereplő-nevek nélkül. Megszületünk,
és majd meghalunk, ez eddig biztos, én még soha nem találkoztam olyanokkal,
akik állították volna, hogy többezer éve itt kószálnak… És ha nem tudunk
mit kezdeni azokkal a dolgokkal, amik biztosak az életünkben, akkor hogyan
tudnánk bármit is kezdeni a folyton változó körülményeinkkel? Hogyan
találhatnák meg bennük a stabilitást, az állandóságot, valami örök-törvényszerűséget?
Én nagyon
szeretek élni! Hajlamos vagyok az őrültködésre, és alapvetően egy csomó klassz
dolog van az életemben, amiért nagyon hálás vagyok. Ez a hála-fogalom
beíródott a szótáramba. Fontossá vált. Van egy fantasztikus, gyönyörű
lányom, többnyire csinálhatom azt, amit szeretek és van jópár olyan
dolog, ami nagyon feltölt, szeretek utazni, olvasni, az erdőt járni,
bicajozni… Persze nekem is vannak rosszabb napjaim, sőt időszakaim is, de
gondolom, ez jól van így. Olyankor arra gondolok, hogy csak nem maradok
így a végtelenségig…
Réka és
Krisztina
(fotók:
Rideg Krisztina)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése