Megcsalva?

Lívia írása:

Egy olyan témát hozok fel most a mélyből, ami nem csak mostanában, de talán, amióta világ a világ, porondon van. De legalább is, amióta párkapcsolatok léteznek.

Sokat tűnődtem az elmúlt néhány évtized folyamán, hogy számomra mit jelent az, ha megcsalnak. Ez egyrészt adódott abból, hogy az élet olyan eseményeket hozott elém, amelyeket akarva-akaratlanul át kellett élnem. Másrészt mindig is érdekelt az, hogy az élet tabunak tartott, mélyre elásott és nagyon nem akart, sokszor fájdalmas témáit képes vagyok-e másként megélni, mint ahogy azt „szokás”. Szeretem feszegetni a saját határaimat, és a kényes témák mázrétegeit is. Talán éppen ezért „vonzottam” ilyen eseményeket, hogy megvizsgálhassam egy merőben másmilyen szemszögből, és más fajta döntést – és ebből kifolyólag más eredményt is – hozhassak, amely tapasztalat nem csak az én, hanem mások életét is gyarapíthatja.

Eddig két alkalommal történt meg velem, hogy úgymond megcsalt az éppen aktuális párom. Mindkét eset egészen máshogy történt, más indíttatásból, más körülmények között és más érzést hozott fel bennem. Egy dolog végül is azonos volt bennük: megfigyeltem, hogy én magam kívántam a megtörténtét, ami rendje-módja szerint be is következett, éppen akkor, amikor itt volt az ideje.

Visszagondolva nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy az első érzésem után az ego milyen figurát rántott elő, majd jött a színjáték, és miután az lecsengett, még egyszer ránéztem az érzéseimre, azonnal más lett a leányzó fekvése.

Az első alkalommal a leghihetetlenebbnek az tűnt, hogy megálmodtam az eseményt. Az eltávolodást a páromtól, meg azt, hogy ő már egy másik nővel van, s engem meg sem ismer. Ekkor már három éve nem kellett volna együtt élnünk. Nap mint nap kívántam, hogy legalább ő lépjen ki a kapcsolatból, mert én gyáva voltam megtenni. Ma már áldom a pillanatot, amikor szerelmes lett, véget vetve mindkettőnk szenvedésének. Persze az első reakcióm nem az volt, hogy megveregettem a vállát és gratuláltam a boldogságának. A hidegzuhany, ami akkor rám zúdult, teljesen kifordított addigi magamból, pedig pontosan tudtam, hogy már évek óta erre várok. Mégis, mintha benyomtak volna rajtam egy gombot, és tombolni kezdtem a semmin.

Az igazság az, hogy nem is az fájt, hogy már nem kellek, hanem a hazug válaszok a kérdéseimre, a gyávaság, a sunyítás. Ez borzasztóan bosszantott.

Második esetben már másként érintett a dolog. Egyrészt az azóta eltelt tizen évek tapasztalata, életbölcsessége okán másként látom már ezeket a dolgokat. Másrészt az élethelyzet is egészen más.

Ebben a kapcsolatban – ami szintén már kifutóban van – olyan lépéseket meg mertem tenni, amihez korábban gyáva voltam. Több évi vívódás után, kimondtam a válást, mi több el is indítottam a procedúrát. Elengedtem őt, mert így egyikünk sem boldog. Persze ő nagyon szenvedett sokáig. Ezért is külön megkértem, hogy ne ragaszkodjon hozzám, és ha talál valakit, azt nem fogom zokon venni.

Ahogy ez lenni szokott, talált is. Igaz, én nem éppen arra számítottam, hogy meggondolatlan tettre sarkalltam ezzel, mert ez lett a vége. Majdhogynem rajtam csattant az ostor, és ez bizony rosszul esett. Érdekes volt megfigyelni magamban, hogy miket érzek egyszerre. Ismét az elhallgatás, a sunyítás és a gyávaság nézett velem farkasszemet. Dühös voltam, de nem rájuk. Nem értettem, hogy nekem ezzel most mi a dolgom, hiszen ez a kettejük dolga, nekem ehhez semmi közöm. Pedig minden bizonnyal van.

Végül arra jöttem rá, hogy az eset megerősített abbéli meglátásomban, hogy jó döntést hoztam a válás mellett. Ha eddig halvány gondolat erejéig még bennem volt annak az esélye, hogy mi ketten újra úgy, mint régen, akkor ez az esemény felnyitotta a szemem, hogy már egyáltalán nincs úgy, mint régen. Most valami egészen más van, és ez így van jól. Szóval, ki is csal meg kit? Szerintem csak is mi csalhatjuk meg saját érzékeinket akkor, ha nem a saját utunkat járjuk. És ez mindenkinél más és más, nincs két egyforma életút.

                                                                                           Lívia