Kerítés-kereskedelem

Alma írása:

Nehogy valaki félreértse! Itt nem lánykereskedelemről lesz szó, hanem arról a jelenségről, amikor a szomszédok, közelben lakó ismerősök viszonossági alapon segítik vagy megajándékozzák egymást, tulajdonképpen a kerítés két oldalán beszélgetve, a kerítésen keresztül cserél gazdát valami holmi. 

Sok esetben az ember nem is attól kapja vissza az ajándékot/szívességet, akinek ő is adott, de az törvényszerű, hogy ebben a rendszerben senki nem jár rosszul.

Gyermekkoromban gyakran voltam ilyen jelenetnek tanúja:

-  Nekünk voltak állataink, ezért volt kukoricánk is. A csutkára nem volt szükségünk, ellenben a második szomszédunknak bojlerje volt, és a sok csutkát neki gyűjtögettük.

- Volt néhány gyümölcsfánk is, ezért a szembe szomszédunk áthozott hozzánk egy hordót, hogy a lehullott gyümölcsöt abba gyűjtsük, amiből ő később pálinkát főzött (nem teljesen törvényesen). A szorgos gyűjtögetésünk jutalma 3-4 liter ajándék vegyes-pálinka volt.

- Másik szomszédunk fia igen rossz tanuló volt, főleg a nyelvek mentek neki rosszul, én meg szívesen tanultam vele angolt és németet. A hálás apa cserébe felásta a kertünket.

- Kertszomszédunknak sok szőlője termett, nekünk meg sok meggyünk, és mindig megajándékoztuk egymást, ki-ki a saját gyümölcséből. 

- Utcánk egy másik lakója szenvedélyes horgász volt, de a halat nem szerette, azt nagylelkűen mindig nekünk adta; cserébe meghívtuk néha egy ebédre.

- Szüleim utcájában szinte anyukámék az egyetlenek, akik jelenleg jószágot tartanak, ezért a szomszédság gyakran ellátja az állatokat mindenféle finomsággal, ami emberi fogyasztásra nem alkalmas (fás karalábé vagy kelkáposzta, zsenge málnavessző, kukoricaszár), de a nyusziknak, bárányoknak, baromfiknak csemege. Cserébe szemes takarmányon nevelt rántani való csirke vándorolt a szomszédhoz, mikor végre hazajött külföldről a rég nem látott tékozló fia.

- Másik utcánkbélinek rengeteg szamócája termett, de már unta enni, így több ládányi eperrel örvendeztette meg anyukámat, aki nekünk mennyei lekvárt főzött belőle. Viszonzásul a szamócás-gazda (özvegy férfi) egy-egy tepsi kalácsot szokott kapni anyukámtól.

- De olyan is van, aki egy melléképület lebontásakor a még használható faanyagot szüleimnek ajándékozta, azt apukám lassacskán felvagdosta, és legalább egy hónapig tüzelt belőle – ugyanennek az embernek a sokszor üresen álló portájára anyukámék sűrűn rá szoktak nézni, nehogy valami baj legyen.

- Az is jellemző (volt), hogy ha valahol idénymunka volt (van), abban a szomszédok szívesen segédkeznek. Így nem romlott ránk több mázsa hagyma, amit rövid időn belül meg kellett pucolnunk (még a harmadik szomszéd is nekünk pucolt), de így zajlik a disznóvágás, egy fatuskó kiásása a földből, vagy a lakodalmas sátor felállítása.

- Sőt, így eshetett meg, hogy az utca legalacsonyabban fekvő házát még időben sikerült körül raknunk az árvíz idején homokzsákokkal!

Látható, hogy ezekben az esetekben nemcsak termék, hanem szolgáltatás is gazdát cserél. Régóta létező jelenség ez. Ugyanezen az elven alapul a külföldön „szívességbank”-nak nevezett mozgalom, ami hasonló, mint a mi jó-szomszédi viszonyunk, csak az mesterséges, kitalált (de azért nagyon dicséretes dolog), ez meg magától alakult ki.

A jó és összetartó szomszédságnak nem csak gazdasági haszna van, hanem rendkívül erőssé tesz egy közösséget! És azt se felejtsük el, hogy a szomszédok közelebb vannak, mint nem velünk élő családtagjaink, jó, ha számíthatunk rájuk!

Alma

(almameter.wordpress.com)