Komposztálás

Réka írása:

Nemrégiben édesanyámnál töltöttünk néhány napot, és feltűnt mennyire büdös a szemetese. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen mindenkinél ezt a szagot érzem a szemetese körül, aki a szerves hulladékot egy konyha műanyag kukájába, műanyag zacskóba rakja. Azt még valamelyes megértem, hogy egy városi lakásban túl sok lehetősége nincs az embernek, de az már igen érdekes, hogy vidéki házak kertjében nemhogy a múltkori írásomban említett vadvirágokat, gyógynövényeket, gyümölcsfákat nem lelni, de komposzthalmot sem.

Tulajdonképpen ennek elődje volt a jól ismert szemétdomb, ahol Kukori annyira szeretett kapirgálni. A mai ember számára a szemét már nem azt jelenti, mint a részi falusi ember számára. Igazából helytelen is az elnevezés, inkább hívhatnánk hulladékdombnak. A szemét számomra ugyanis az, amit egyszerűen ki kell dobni a kukába, nincs mese, a hulladék pedig az, amit újra lehet hasznosítani. És most nem a beolvasztott PET-palackokra gondolok, hanem a talajba visszaforgatott szerves anyagokra.

Azt a szót, hogy komposzt én gyerek-, sőt ifjúkoromban se hallottam soha. Mentségemre legyen mondva, hogy egy lakótelepi panelházban az volt számomra a „természetes” (természetes???), hogy a szemetesvödörbe válogatás nélkül belehajigálunk mindent, ami kidobandó, majd ezt szépen beleborítjuk a szemétledobóba. Szerintem fiatal felnőttként találkoztam először ezzel a kifejezéssel, de még jópár évnek kellett eltelnie, hogy elkészüljön az első komposztálónk.

Sokat olvastam akkoriban a természetes kertekről, és elsőre annyira bonyolultnak tűnt ez az egész. Aztán rájöttünk, hogy nagyon egyszerű egy sima átlagos komposztáló összerakása. Kell hozzá némi faanyag, de a mostanink pl. mindenféle indával van átszőve. Léceket vagy faágakat kell lazán összeeszkábálni, úgy, hogy a szerves hulladék a talajjal közvetlenül érintkezzen, így kúszhatnak benne barátaink, a giliszták – ezért sem látom sok értelmét egy zárt, műanyag komposztálónak.

Kerülhet rá zöldség vagy gyümölcshéj, csutka, csuma, fűkaszálék, tojáshéj, teafű, satöbbi. Minden, ami természetes eredetű és természetesen lebomlik. Mi főzés előtt a konyhában egy tálcára vagy konyharuhába gyűjtjük, aztán kiszórjuk. Nem árt, ha esőtől valamelyest védve van, hogy ne punnyadjon be, illetve a naptól is, hogy túlzottan ne száradjon ki.

Nem is értem, hogy miért hiányzik a legtöbb kertből a komposztáló, hiszen egyáltalán nem foglal nagy helyet, a kisebb kb. egy négyzetméteres, de ha át akarjuk helyezni, vagy esetleg van komposztvécénk, és annak a tartalmát külön akarjuk tárolni, akkor sem foglal el az egész három négyzetméternél többet.

Igen, bizony, a „vécénk” tartalmát is lehet komposztálni. Olyan ez, mint egy benti pottyantós budi, ahol faforgáccsal vagy fűrészporral szórjuk le a végtermékünket. (Erről a későbbiekben még fogunk írni.)

Az embereknek az a téves képzetük van, hogy a komposztálódás egyenlő a rothadással, és hogy az egész bűzt áraszt magából. Hát mindenkivel közlöm, hogy még a komposztvécé tartalma sem büdös, nem hogy a lebomló szerves hulladék.

Mi amikor a természetben járunk, a gyerekeknek nyugodtan megengedjük, hogy a szerves hulladékot elhajítsák, hiszen lebomlik. Persze nem a turistaútra kell üríteni az uzsonnazacskónk maradékait, de a lerágott almacsutka nyugodtan landolhat egy bokorban.

Én most tulajdonképpen eddig nem is a valódi komposztálóról beszéltem, hanem a „szemétdombról”. Ahová az ember egyszerűen csak kidobja a szerves hulladékot, és az idővel elbomlik.

A valódi komposztálás igazából az, amikor ezt a gazda időnként átforgatja, alkalomadtán át is helyezi, majd a későbbiekben a talaj trágyázására használja. Mert nemcsak ló- vagy tehénkaki javíthatja fel a termőtalajt, de a kellőképpen kialakult komposzt is. 

A természetben is ez történik tulajdonképpen, nekünk csak le kell(ene) másolnunk ezt a folyamatot kicsiben, a kertünkben. A komposzt-halom belsejében hő termelődik (ezt egyébként fűtőenergiaként is fel lehet használni), a hulladék pedig idővel szép lassan annyira lebomlik, hogy kiváló trágya keletkezik belőle.

Ha minden kertes házban lakó ember komposztálna, akkor drasztikusan csökkenne a kukazsákunk tartalma és mérete, és megóvhatnánk környezetünket.

Réka

A Nő függvénye - avagy Hölgyválasz

Laszáji Obonossz írása:

Drága Nők!

Ti vagytok a Tavasz,

Az Élet áradása,

Teremtő hatalom,

Világunk édes bája.

Szépségetek, látom -

Az Istennő mása.

Ti vagytok a Tavasz,

Az Élet iramlása.

2013.03.08.

Haiku-füzér Neked

Egy lélek, két test

Feszíti ívbe létét:

Nyila célt nem lel.

Hogyan is lelne békét,

Ha szívnek szív nem felel?

Ölelésből ért.

Tavaszt perzsel a télbe,

Míg gondnak nincs hely.

Madár dalol, s a szív,

H-a-karom Téged ölel.

2014.02.14

Kapcsolat

Voltam ágyas, és ágyatlan,

Házas nem, csak agyatlan.

Hangokat nem hallok,

A szívemre hallgatok.

Ha barát öle izzik,

Hagyom, hogy felgyújtson,

S szeretőmnek is,

Hogy békejobbot nyújtson.

Társ - ha Nő - bárki lehet,

A Nem! sem szegi kedvemet.

Társam vagyok magányomban,

Ki, ha kell, hát újra lobban.

A kapcsolat állandó,

Kétséget nem hagyok.

Egyenletben változó,

Én vagyok, csak én vagyok.

2014.11.16.

Laszáji Obonossz

A palócok és a Palóc Világtalálkozó

Linda írása:

2015. augusztus 07-08-09-én harmadik alkalommal rendezték meg a Palóc Világtalálkozót. Az eseménynek a bátonyterenyei Gyürky-Solymossy kastély csodálatos parkja adott otthont.

A rendezvényen számos hagyományőrző programmal, palóc települések népdalköreinek bemutatkozásával, Palóc Íz-Lelő főzőversennyel, könyvbemutatókkal, érdekes előadásokkal és vásári forgataggal találkozhattak az érdeklődők.

A három nap alatt a látogatóknak lehetőségük volt kicsit közelebbről is megismerkedni a palócok sokszínűségével az esemény csodálatos helyszínén, az őshonos fákkal teli kastélyparkban, ahol a rekkenő hőség ellenére is minden növény gyönyörű zöldben pompázott. 

 

Nézzünk meg néhány hasznos információt erről a népcsoportról!

A palócok írásos említése a XVII. század óta ismert , jelenleg a Kárpát-medence legnagyobb létszámú népcsoportjai közé tartoznak.

Néprajzi tekintetben beszélhetünk Palócföldről, mely Magyarország északi részén található. a történelmi Hont, Nógrád, Heves, Borsod és Gömör megyék területén.

Ide tartozik a Mátrától és a Bükktől északra fekvő medence jellegű terület, illetve az Ipolyság is.

Az itt élő emberek máig büszkén őrzik beszédmódjukban, hitvilágukban, öltözködésükben, gasztronómiájukban, népi műveltségükben azt a sokszínű kultúrát, amit őseik rájuk hagytak.

Ami talán többeknek elsőre eszükbe jut az iskolai tanulmányokból, az a jellegzetes palóc nyelvjárás. A nyelvtudomány területi alapon jelenleg 10 nyelvjárástípust különít el, ebből az északkeleti, vagyis palóc nyelvjárás külön csoportot foglal el. Szlovákiában és Észak- Magyarországon beszélhetünk erről a nyelvjárási területről. Jellemzője, hogy a köznyelvi „a” hangot rövid „á”-nak ejtik, ugyanakkor a köznyelvi „á” hangot a palóc nyelvjárásban hosszan ejtik és a „ó”-hoz közelít. Jellemző még, hogy kiejtésben  megkülönbözteti a „ly” hangot a „j”-től. Gazdag tájszókinccsel rendelkezik ez a terület, főleg mezőgazdasági kifejezések tekintetében.

Palócföldön belül minden településnek sajátos népviselete volt, így könnyen meg lehetett különböztetni csupán a ruha alapján is, hogy ki melyik faluból származott.  Jellegzetes elem a nők esetében a hajviselet, a főkötő színe, díszítése, a szoknyák száma és hosszúsága, az ingek, ingvállak hímzése, a kötény hosszúsága, színe és formája, a fejkendők színe és mintája és megkötésének módja. A férfiak ruházatánál árulkodó a kalap, az ingujj hímzése, a rojtos aljú gatya hossza és bősége, vagy a lábbeli díszítése. Az öltözés nem csak a településről árulkodott, hanem a viselője koráról, foglalkozásáról, vagyonosságáról, családi állapotáról. Főbb díszítési módjuk a hímzés, amely a legalapvetőbb használati textileken is megjelenik.

Nem mehetünk el szó nélkül a palóc ételek mellett sem, hiszen számos ízletes és finom étel honos az északi régióban. Az ebéd elmaradhatatlan részét képezte a leves, melyet változatos zöldségekből készítettek. Kedvelt alapanyag többek közt a krumpli, ami több népszerű étel alapja pl. ganca, tócsni, haluska, krumplilaska, Télen az asszonyok szívesen készítették a különböző ízesítésű lepényeket, buktákat, kalácsokat, réteseket, pogácsákat.

A török hódoltsági területen papi jelenlét hiányában maradt fent és  bontakozott ki az egyházi közvetítés nélküli közvetlen vallásos gyakorlat, a lakosság nagy része katolikus vallású. A palóc falvakban máig élő, eleven vallásosságot találunk. Palócföldön voltak a leglátogatottabb, még a középkorból eredő búcsújáró helyek pl. Mátraverebély-Szentkút, Hasznos, Máriabesnyő, Egerszalók, Eger. A legtöbb helyen források is találhatók, melyekhez különböző (főleg gyógyulásokról szóló) legendák is társulnak. Különösen jellemző a vallásosságukra a Boldogasszony tisztelet és az évkör jeles napjairól való megemlékezés.

Ma az egyik leghíresebb palóc település Hollókő, mely 1987-től szerepel az UNESCO világörökség listáján, így a külföldiek számára is igen ismert helyszín. A falunka sikerült megőrizni a 17-18. században kialakított falu tradicionális építészetét és a 20. század elején még létező falusi élet eredeti, valódi színhelyét.

A palóc népcsoport számos értékes hagyományt őriz, ezért is dicséretes, hogy vannak, akik most már évről évre azon fáradoznak, hogy létrejöhessen egy rendezvény, amely kicsit jobban bemutatja azt, hogy milyen sokszínűek is vagyunk mi magyarok.

Akik kedvet kaptak, hogy megelevenítsék a palóc hagyományt, bátran olvassák el Mikszáth Kálmán A jó palócok című novelláskötetét, vagy kiránduljanak egyet Palócföldön, ami sok szép látnivalót kínál ősszel is. 

Linda

(fotók: Linda)

Szüld meg egyéniségedet!

Sok nő van a világon. Sok anya van a világon. Sok nő szülte meg gyermekét. Sok nő szülte meg többedik gyermekét.

És én mégsem erről a sok nőről beszélek.

Rólad beszélek, aki most szülésre készül. Megszülni egyetlen, belső, világ előtt titokban tartott legszebb, legszentebb gyermekét, saját magát.

A gyerek szülés fordulópont azon nők körében, akik megérezhették szülés közben az őserőt, a csodát, a nehézségeken felülkerekedést, a kitartást, a folytonos és nem megszűnő hitet, hogy „nekem sikerül”, sőt, egészen egó nélkül csak annyit, hogy „sikerül”.

Sikerül.

Mert nincs más út. Mert elhúzni a dolgot, visszaküldeni, visszatartani csak ideig-óráig lehet, és az is fájdalom, attól sem lesz később könnyebb.

Az élet élni akar, de nem látszatéletet. Az élet ki akar törni a társadalom és szokásrendszerünk által rákényszerített gúzskötésből, és az élet ki is fog törni onnan, akár saját élete árán is.

AZ ÉN TÖRTÉNETEM

Az élet valójában csodaszép. Emlékszem, amikor kezemben tartottam a fiamat, csöndesség volt körülöttünk, szemét tágra nyitva nézett engem, és én néztem őt. A szemeink összekapcsolódtak, és benne, bennem határtalan nyugalom, hit, kíváncsiság és csendes, belső öröm volt. Túl voltunk már a síróson, a fájdalmon, túl a hangos örömön, ujjongáson, túl voltunk a külső világ gondolatain. Csak mi ketten léteztünk egymásnak. Én, és a kisfiam.

(Hiszen az élet valójában nagyon szép. Csak gondolj a kisbabádra, amikor születés után kezedbe adták, és szemét kinyitva a te szempárod összekapcsolódott az övével. Benne volt a leírhatatlan, a kimondhatatlan. Ettől tudtad te is,  hogy bármi is volt eddig, ami most van, az felül nem múlható gyönyörűség.)

A gyerek megszülése hasonlatos saját magad megszüléséhez. Erről fogok most írni, de nem is írni, inkább emlékezni magamra, ahogy emlékezni fogsz te is magadra, mosolyogva, emelkedett hangulatban, érezve a pillanatnak és a folyamatnak a szentségét.

Az egyéniség belűről tör kifelé, ha már belül megérezted. Ezért az első, a legelső lépés, hogy engeded megszületni mint a gondolatot, mint a kisbabád megfoganását is engedted. Engeded, hogy gondolatból valami titkos, belső, nem láthatóvá fejlődjön. Ezzel a két lépéssel már el is indult útján. Vágyni a helyét, és engedni, hogy titkosságában beköltözzön.

Véded ugye? Véded azt az éppen csak megfogantat, azt az éppen növekedőt? Teszel érte nap mint nap, énekelsz a babának, figyelsz a mozdulataira, vágyod hallani a szívdobbanását. Beszél hozzád a meg nem született gyermek. Beszél érzésekkel, beszél akár szavakban is, ha leírod. Elképzeled, gondolatban felöltözteted, játszol vele, tanulni engeded. Csakúgy, mint egy kisbabával tettél, aki a pocakodban volt. 

Terhes vagy az egyéniségeddel? 

Várandós vagy az egyéniségeddel? 

Táncolsz vele? Beszélgetsz vele? 

Táplálod szép szavakkal, örömmel, mozgással, apró csodákkal?

Féled-e a megszületését?

Féled-e, hogy mi lesz, ha meg kell mutatnod a világnak?

Mit szólnak majd hozzá?

Tetszik majd másoknak?

Féltékenyek lesznek rá, az új jövevényre a családtagok?

Mi lesz, ha a megszületett egyéniségedre majd időt és odafigyelést kell fordítanod?

Mi lesz vajon, ha öltöztetned kell, ha kedvét keresned?

Hiszen akarod? Bizony akarod! Mint egy gyermeket, a legszentebb, legszebb, legkülönlegesebb gyermekedet, úgy akarod! És mégis félsz. És mégis tépelődsz, mert az egyéniség más lesz. Nem tud béklyóban élni, nem lehet járókába tenni, nem lehet nemet mondani neki. Egészen máshogy lehet csak nevelni, mit nevelni, terelgetni, vagy szeretgetni, mint bármi más gyereket.

Az egyéniség nem skatulyázható be. Az egyéniség olyan, mint egy virág – napfény, öröm, eső, szél kell neki, a szobában a levágott virág csak kevés ideig él.

És mégis, mi nők, tudjuk, hogy bármilyen a születendő gyermekünk, szeretni fogjuk. Tudjuk, hogy ott, a szüléskor mindent megteszünk érte. Nincs visszaút, nincs másik út, benne vagyunk, meg fogjuk szülni. Tudjuk, hogy segítenek nekünk a dúlák, az éneklő barátnők, a masszírozó kezek, segítenek, hogy az a csoda, ami bennünk van, épen, szépen kerüljön ki a világra.

Megszületendő egyéniséged sorsa van a kezedben, mert egyéniséged már elindult, hogy megmutatkozzon e világban. ahhoz, hogy ne csak vázája legyél a megszokott körülményeid között, ahhoz már most fel kell vállalni, hogy megszületése után egy leszel vele, és megerősödéséig gondoskodsz róla, majd vele együtt járod az új utadat.

Dupla, vagy semmi – ugye mennyire igaz?

Kozma Emese Kinga - egyéniségek mentora

Rideg Krisztina: Alkalmasság

A 42 éves Rideg Krisztina Egerben nőtt fel, jelenleg Budakalászon él. Egy lánya van, és az önkifejezést az írásban találta meg. Könyvének címe:”Alkalmasság”. Témája: a halál.

Réka beszélgetett vele:

Hogy írónő volnék? Eszembe sem jutott soha hangsúlyoznom, hogy női író vagyok. Számomra ez egyáltalán nem fontos. Azért ír az ember, mert egy erős hívást érez. Nyilván máshogyan tapasztalja a világot maga körül a férfi, máshogyan a nő, letagadhatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül vannak különbségek, de mindannyiunkban ott van mindkét energiaminőség. A nagyon szélsőségesen harciaskodó feminista irányok éppen hogy nem a női energiák megélését erősítik, hanem ellene dolgoznak, és lehet küzdeni, kiabálni, cégigazgató-nagyasszonyokká lenni, de fölösleges... Egy túl kemény nő soha nem lesz igazán elégedett és kiegyensúlyozott, mert ellentmondásba keveredik valódi-lényegével. A nő útja az el- és befogadás, az empátia, az intuíció, a lágyság és rugalmasság képességének a megélése. Persze a cél az önmagunkban lévő jin és jang energiákat egyensúlyban tartani, és felismerni egy-egy élethelyzetben, hogy melyik energiának van ott helyénvalósága. Magában az emberben hiszek, mindegy, hogy nő vagy férfi, és az érdekel, hogy együtt mire  képesek, nem az, hogy miben mások. 

A kor nálam nem évszámokban mérődik. Elég sok meglett korú fél-felnőttet láttam már, és olyan korai húszasokat is, akiknek a bölcsessége meglepett. Valahogyan ez a tudatszint, és vállalt feladat, vagy az összes eddigi megtapasztalás függvénye szerintem és nem a jelen életünk évszámaié.

Mint minden könyv, ez is saját emlékekből, beivódásokból, élményanyagból táplálkozik, az aki megírt egy történetet a maga szűrőin keresztül értelmezte a világot. Csak egy tükör a könyv, és azért tudunk jobban vagy kevésbé azonosulni az olvasottakkal, mert az annak függvénye, hogy az olvasókban  mi van. Az, hogy igaz-e az adott történet vagy nem az teljességgel mindegy. A lényeg az,  hogy az olvasókban hiteles-e, igaz-e. 

Nem én választottam témának a halált, a téma választott engem, ez akart megíródni. Hogy miért tabu ma a halál? A nyugati civilizációs társadalmakból kikoptak a tradicionális rítusok, eltűnt, elveszett az egykor még errefelé is létező szakralitása a halálnak. Nincsenek meg azok a kisebb közösségek, ahol tere és ideje lehetne az átörökítésnek, a hagyományok őrzésének, egyszerűen nem tudunk mit kezdeni vele. Én alig tudok valamit a nagyanyám életéről, és mégis, ahogyan a könyv íródott rá kellett döbbennem, hogy az ő halála mennyire meghatározó volt, éppen az ilyen kérdések miatt. 

Hogy miért hazudunk a haldoklónak? Mert a halálhoz és a haldokláshoz való viszonyunk a saját zavarodottságunkat tükrözi, a saját félelmeink súlya alatt toporgunk tehetetlenül. És ha közelebbről vagy távolabbról találkozunk vele, akkor elkerülhetetlenül szembe kell néznünk a saját elmúlásunkkal, fel kell tennünk magunknak a kérdést: vajon mennyi időt szánt ránk a mindenség? 

Valóban szembenézni ezzel a kérdéssel egyáltalán nem könnyű. Csakhogy addig, amíg azt képzeljük, hogy halhatatlanok vagyunk, addig olyan hamis illúziókban ringatjuk magunkat, ami elértékteleníti az időt. Elképesztő mennyiségű hazugsággal vesszük körül magunkat, bután vágyakozunk teljesen felesleges dolgok után, elhisszük azt a mocskot, amit a média áraszt, halmozunk, pazarolunk és felszínes kapcsolatok hálójában vergődünk, hitegetjük magunkat azzal, hogy boldogság lesz elérni ilyen-olyan, bármi áron (!) megvalósítható üzleti sikereket, attól leszünk valakik, hogy drága-címkés ruhákat hordunk... De addig, amíg ebben a gondolati körben veszteglünk, nagy baj van. 

Ebben a vágyakozó, valamit folyton hajszoló állapotban szépen lassan, észrevétlenül elfolyik az idő. Pedig innen semmit nem viszünk át. Fel kell tudnunk ismerni azokat az igazán értékes pillanatokat, amiket bárki, erőfeszítés nélkül megélhet: egy gyermek mosolyában, egy falevél ringatózásában, egy jó szóban, csak meg kellene állni egy kicsit, és beengedni. De nem érünk rá . . . 

Mi vár ránk a halál után? Ki tudja? Bárki, aki azt állítja, hogy egészen pontosan tudja, az hazudik. Majd kiderül. Az a fontos, hogy az életben mit teremtünk magunk köré. Erről szól a könyv is: az élet fontosságát, örömteli pillanatait kell felismerni és megélni, de ez nem megy anélkül, hogy a halállal ne néznénk szembe. Minden félelmünk gyökere a halálfélelem, és minden létező félelmünk csak gátol, görcsössé tesz a felszabadult életöröm kárára. Ezeket a félelmeket kellene kioldani magunkból. 

Ezért is “Alkalmasság” a könyv címe, mert a fő kérdés az életre való alkalmasságunk. Ha beszélünk a férfiakról, gondolunk a nőkre is, ha a szentről, akkor jelen van a profán, ha szólunk a lentről, akkor abban ott van a fönt, így ha a halálról szólunk, akkor kikerülhetetlenül az életről beszélünk. 

Mindenki útja igaz, és mindenki máshonnan jut el egy-egy felismerésig. Nekem mégis meggyőződésem, hogy az életünk örömben való megéléséhez szükséges szembenéznünk az elmúlással. Ez mindannyiunk története. Éppen ezért íródott meg szereplő-nevek nélkül. Megszületünk, és majd meghalunk, ez eddig biztos, én még soha nem találkoztam olyanokkal, akik állították volna, hogy többezer éve itt kószálnak… És ha nem tudunk mit kezdeni azokkal a dolgokkal, amik biztosak az életünkben, akkor hogyan tudnánk bármit is kezdeni a folyton változó körülményeinkkel? Hogyan találhatnák meg bennük a stabilitást, az állandóságot, valami örök-törvényszerűséget? 

Én nagyon szeretek élni! Hajlamos vagyok az őrültködésre, és alapvetően egy csomó klassz dolog van az életemben, amiért nagyon hálás vagyok. Ez a hála-fogalom beíródott a szótáramba. Fontossá vált. Van egy fantasztikus, gyönyörű lányom, többnyire csinálhatom azt, amit szeretek és van jópár olyan dolog, ami nagyon feltölt, szeretek utazni, olvasni, az erdőt járni, bicajozni… Persze nekem is vannak rosszabb napjaim, sőt időszakaim is, de gondolom, ez jól van így. Olyankor arra gondolok, hogy csak nem maradok így a végtelenségig…

Réka és Krisztina

(fotók: Rideg Krisztina)

oldal: http://ridegkrisztina.blogspot.hu/

facebook: https://www.facebook.com/pages/Rideg-Krisztina/1440508209598083

Érdeklődés - a tinik mozgatórugója

Csipike írása:

Mindenekelőtt: Tisztelet a kivételnek!

A tiniknek, mint embereknek, sokféle lehet az érdeklődése. Tulajdonképpen több olyan tinit ismerek, akiké merőben eltér a többiekétől, így vagy úgy. Személy szerint biztos vagyok benne, sőt tudom, hogy még rengeteg színes egyéniségű és az eddigiekhez mérten „más árnyalatú” tinit fogok megismerni, ez pedig reményt ad és segít megemészteni a tényt, hogy a világ mégis milyen egyhangú tud lenni.

Azok zöme ugyanis, akikkel a sors eddig összehozott, egy irányba hajlik. Persze a személyisége és beállítottsága mindegyiküknek más, de a gondolkozása, világnézete, értékrendje és érdeklődése a többségnek nagyban egyezik, még ha gyakran nem is értenek egyet (hogy ez miért van, már más lapra tartozik). Ami alapvetően nem baj, de olykor már túlzásnak érzem.

     Mindegyikük divatmániás. Mikor osztálykiránduláson voltunk, tanúja voltam, hogy zajlik az ezzel kapcsolatos reggeli, napközbeni és esti rutin, drámázás, körülményeskedés vagy egyszerűen csak a nap azon szerves része, mely meghatározhatja az egészet számukra. Azt gondoltam, nem nagy dolog, újat nem mutathatnak, tekintettel az amúgy európaiaknak készült tipikus amcsi tini filmek ismertére, amik nyilván, ha nem is nagyon, de túloznak. Nos, ismételten szembesültem vele, hogy igenis én is tévedhetek (na nem mintha nem tudnám ezt amúgy is, de hogy ennyire!?). Példának okáért említhetném a sminkelést. Eddig is tisztában voltam vele, hogy használnak efféle szépítőszereket, de nem gondoltam, hogy ennek sokadik lépéseként tenyérnyi mennyiségű, alapozónak nevezett trutymót kennek az arcukra reggel (most már értem, mi az a fura és undorító repedezés egyes osztálytársnőim orrán…), még akkor is, ha a kérdéses bőrfelületet kétes eredetű, égető és viszkető kiütés borítja (mert alapjáraton nem emiatt nyúltak hozzá). Vagy a fürdőruha… Nehogy azt hidd, kedves Olvasó, hogy egy bikini elég két strandolásra.

            Egyikük sem csinál semmi normálisat a barátnőzésen kívül. Nem viccelek, rákérdeztem, mit szoktak csinálni és mi a hobbijuk. A válasz? Barátnők, facebook, kakaó... Vagy olvasás. Felcsillant a szemem ezen a válaszon, ám amikor rákérdeztem, mit szoktak olvasni, nem igazán akaródzott kibukni a felelet a szájukon, bármilyen elszánt is volt a tekintetük. És nem azért, mert valaki megzavart, sokkal inkább, mert nem is emlékeznek már az utolsóra sem. Ha mégis, az is egy nulla irodalmi értékkel rendelkező mű – bár tény, a semminél ez is jobb. Ami az alkotómunkát illeti, nem szoktak csinálni semmit, ami a két kezüket vagy még inkább a kreativitásukat igényli. Sem rajzolni, sem írni, sem fényképezni (magukon kívül) semmit, vagy bármi hasonló vagy ettől elütő. Ők maguk nem vágynak rá, éreznek késztetést, hogy csináljanak bármit. Gőzük sincs, milyen az, amikor kitalálsz valamit, bevillan az ötlet, elkezded tervezgetni, neki fogsz a megvalósításnak, és ahogy a fejedben formálódik az egész, úgy a két kezed között láthatóvá és tapinthatóvá válik egy pici a fejedből, egy darabka belőled, bármi legyen is az.

       Mindegyiküknek a fiúk körül keringenek a gondolatai. Amivel amúgy nincs semmi baj, az éréssel, korral jár, hormonok, szerelem meg minden, tök okés, egészséges és követelmény még szerintem is. Komolyan, legyenek szerelmesek, romantikázzanak, legyenek vidámak, boldogok, tapasztaljanak és élvezzék ki a fiatalságuk minden egyes pillanatát, végül is most van itt az ideje! Viszont mikor egyszerre több srácról és sztárkáról álmodoznak, azt már nem tartom természetesnek. Persze nyilván én nem vagyok normális, hogy immár tizenhat évesen még nem fordultam meg senki után, de ők minden második srác láttán „úúú”-znak, mindenki bejön nekik, az se számít, ha a kérdéses fiúcska a legnagyobb barom, akit a Föld a hátán hordott.

            És ezennel kifogytam… Nem tudok egyebet említeni, a tini lányok – legalábbis azoké, akikkel eddig egy levegőt voltam kénytelen szívni – általános érdeklődési köre ennyi lenne. Jó, oké, nyilván nem, valamennyire én is eltúlzom a dolgokat, mindenesetre a fenti kijelentéseimet a saját tapasztalataim alapozzák meg. Ha pedig jól értelmeztem a helyzeteket – és eleget voltam velük, hogy erre nyugodt lélekkel bólinthassak rá – kezdek félni, hogy mi lesz később. Persze olyan sosem fog bekövetkezni, hogy mindenki egyforma legyen – ha így is volna, nem lennének vezetők, azok nélkül pedig minden szétesne. Mert bizony azok a személyek, akik a sokaság fölé küzdötték magukat, akármilyen értelemben is, mind-mind kakukktojások. Ironikus, hogy pont ők tehetnek róla, hogy mi, a többi sorból kilógó ezerrel szívunk a többséggel szemben. Mert az elszíntelenedés folyamata is az ő lelkükön szárad, a népet maximum a naivitása és a köznép véleményének becsben tartása miatt lehetne felelősségre vonni. És ez a lényeg!

          Végszóként azonban muszáj megemlítenem egy meghatározó apróságot, miszerint semmi sem csak fekete vagy kizárólag fehér. Van szürke is, annak meg még ötven árnyalata, tudjátok (jó, ez rossz vicc, főleg, hogy nem is olvastam vagy láttam, de értitek…). Bizony, hiába azonos az érdeklődés, az egyet nem értés gyakori, az alaptermészet annyi, ahány ember van, köztük is vannak jó és rosszindulatú lányok, rendesek meg bunkók, barátságosak, ellenszenvesek, elfogadók szemben az elutasítókkal, aztán meg még ezek átmenetei... Vagyis a világ mindettől függetlenül is színes.

Csipike

Sikertörténet

Ági írása:

Valamiféle vonzódásom van a keretes szerkezetekhez, ahol gyönyörű ívvel rajzolódik meg a történet, ahol a keretek mégis inkább csak iránymutatók és persze áthághatók. Egy éve hasonlóképpen csendben voltam kicsit, akkor a hirtelen rémület fullasztotta belém a szót. Most is csend van, talán mert túlcsordul amit mondanék. Több téma várja bennem, hogy érzetből és gondolat-fátyolból leírható szavakká formálódjon, mégis mikor írni kezdek, még én sem azt olvasom vissza, amit szeretnék. Talán túl korai még.

Már sokkal türelmesebb vagyok. Már másként látok dolgokat, és még az sem biztos, a dolgok változtak akkorát. Vagy de. Vagyis. Vagy is.

Előttem a hamarosan 17 éves nagyfiam. Mit is mondjak... egyszerűen gyönyörű ember. Szép az értelme, ahogy mesél nekem a balkáni nyaralása után, mesél a háborúk nyomairól, a szegénységről, a vendégszeretetről. Szép az a figyelem, ahogy a világot szemléli, kamaszosan, hevesen, büszkén, igazságérzettől fűtve, ahogy érdeklődik, magába szív, átforgat és önálló véleményt alkot. Olyan szép a benemismernédeakkoris jóindulatú lelke. Szép a fiúsból egyre inkább férfiassá alakuló teste, a még mindig csibészes tekintete.

"Emlékszel, te akartál egy huncut fiút, akinek a szeme sem áll jól és nagyon tud szeretni. Hát megkaptad."

Ritkán beszélek az édesapjáról.

Viharos kapcsolat volt közöttünk, annyira akartuk szeretni egymást, hogy az mindkettőnket felemésztett. Kölcsönösen a másik legrosszabb énjét hoztuk elő, mégis küzdöttünk (a családért?) körmünk szakadtáig, szívünk hasadtáig. A kicsi alig múlt 2 éves.

Gyűlölködve váltunk. Csontba fúródó sérelmek, soha enyhülni nem akaró fájdalom, marón savas szavak, fenyegetés, zsarolás, menekülés. Évekig képtelenek voltunk szót váltani. Családterápia, mediáció, bíróság, gyámhatóság. Semmi. Életem szégyenének neveztem, hogy ide fajult az egész, és amennyire szeretni akartam, annyira gyűlöltem már. Lassan megtanultunk merev karral távolságot tartani, egy lélegzettel kibírni az elkerülhetetlen találkozási pontokat.
Eltelt 15 év.

A fiú nagyon szereti az apját. Egy ideig úgy csináltam, mintha ez (is) az én érdemem lenne... aztán lassan megértettem és elfogadtam, hogy ez nem rólam szól.

Fényképeket mutat nekem a nyaralásukról, látom, mennyire hasonlít az apjára, már hiába is tagadja, túlnőtte őt is. Nézem a vonásaikat, nézem, ahogy Péter a fiára tekint. Hogyan bírta egyáltalán elviselni, hogy külön kellett élnie tőle? Annyi mindenben zátonyra futottunk. 
Mégis, mára már jelentőségüket vesztették nem csak az egykori indulatok, de az azokat kiváltó okok is.

Hallgatom, ahogy a fiam mesél, és hálás vagyok az apjának, mert megmutatta neki a világból mindezt. A valahol közös értékrendünkből mégis más nézőpontokból láttat, mint én teszem. Bármennyire is döngetném a mellem, az, hogy Ábel olyan amilyen, kettőnk közös érdeme.

Valami, amit minden bukásunk után is, valahogy mégis jól csináltunk. Alighanem életünk egyik legabszurdabb, de kétségkívül közös sikertörténete.

Ági

(fotók: Ábel, huffingtonpost.com, tinybuddha.com) 

Elimination Communication avagy Ki találta fel a pelenkát?

Heni írása:

Három gyermek pelenkázása éveken keresztül sok kérdést vet fel az emberben. Nagyjából mindenki az eldobható pelenkával indít, ami egy idő után megkérdőjelezi a természetvédelemmel kapcsolatos álláspontunkat. Másodsorban a pelenkában lévő vegyi anyagok rémítenek meg minket. Nem utolsó szempontként pedig megjelenik a költséghatékonyság.

Megoldásként a mosható pelenka korszaka következik. Kényelmünk rovására. Pelenkák mosása, fertőtlenítése, szárítása, vasalása lesz mindennapi rutinunk része. Viszont segítségünkre vannak a modern világ eszközei, melyek meggyorsítják, megkönnyítik ezt a folyamatot.

A rendszerben lévő legapróbb hiba azonban arra ösztökél bennünket, hogy minél természetesebb megoldást találjunk egészen odáig, ahol megkérdőjelezzük magát a pelenkát. Elgondolkodunk, hogy kerülhetett használatba, hogy oldhatták meg ezt a régi korok emberei, vagy a természeti népek. Elképzelünk egy eszkimó családot, amint a mínusz fokokban a családanya mindennapjait pelenkamosással és szárítással tölti, vagy valamelyik szigetvilágban banánleveleket rögzítenek a babák fenekére. 

Megkérdezzük magunktól, igazából ki igényli a pelenkát, a baba, vagy az anya? Melyikőjük érdekeit tartja szem előtt? Mennyire lehet kényelmes érzés egy babának maga alá piszkítania, majd hosszabb időt abban időznie? 

Bízhatunk-e annyira egy csecsemőben, hogy képes legyen jelezni dolgokat? Kezelhetjük-e őt értelmes egyedként?

A természet népei ezt teszik. Nagyon hosszú ideje, és működik. A baba születésétől kezdve folyamatos kapcsolat van anya és gyermeke között, a kettejük között kialakult párbeszédből pedig pontosan megértik egymást. A baba jelez, ha szüksége van valamire, ezek a jelzések megtanulhatóak. Vagy megfigyelhetjük a baba ritmusát, amelyből következtethetünk az ürítés időpontjára. Ha jelzést kaptunk, kényelmes pózba helyezve a babát, esetleg kísérő hangokat adva segíthetünk neki elvégezni a dolgát. A baba is megszokja, hogy fedetlen fenékkel egy bizonyos testhelyzetben ürítsen. Az ürítés történhet bilibe, mosdóba, tálba, a szabadba vagy külön erre a célra kapható ázsiai bilibe. Ez utóbbi utazások alkalmával tesz jó szolgálatot. Egyszerűen a lábunk közé szorítva fölé tartjuk a babát. A kínai babanadrág praktikus lyukkal rendelkezik a popsi részen.

A természetes csecsemőhigiénia a legmegfelelőbb módja gyermekünk tisztán tartására.  Segítségével előbb nem oltjuk ki gyermekünk természetes tisztasági igényeit, később pedig nem kell visszaszoktatnunk rá. Ennek a módszernek a feltétele egy nagyon bensőséges kapcsolat kiépítése gyermekünkkel, amely a bizalomra és az odafigyelésre épül.

Heni