2015. szeptember 30., szerda

Én és a feminizmus

Meső írása:

  “Azt mondani, hogy nincs szükséged a feminizmusra, mert te nem vagy elnyomva, ugyanaz, mintha azt mondanád, hogy a világban nincs éhezés, mert te ma ebédeltél.” /Danya Sanderson/ - jön velem szemben kioktató hangvételű megoszthatóság a virtuális közösségi tér személyes kezdőlapján.
Pár perccel később kóstolhatom meg azt a kampány anyagot, ahol nők tucatja hívja fel a figyelmet arra, hogy őket bizony senki hímnemű nem erőszakolta meg, nem emelt rá kezet, nem tartotta terrorban, nem nézett rá csúnyán, s hogy nekik jó a kapcsolatuk az édesapjukkal, harmonikus párkapcsolatban élnek egészséges lelkületű emberükkel és bizony fiúgyermekükben sem látnak hímsoviniszta agresszív disznó palántát. A hangvétel lekezelő, arrogáns, kivagyiságos kikérem magamnak füstölgéssel fűszerezve.

Ennek a két egyszerre szívembe-agyamba csapódó szösszenetnek a nyomán eredtek útnak gondolataim:
A wikipédia fogalom meghatározása így hangzik: “A feminizmus politikai eszme és mozgalom, amely kezdeti célja a női egyenjogúságért való harc.
Máris látszik az “enyhe” fogalomzavar. A feminizmus nem kéri, hogy nőként legyél férfibb a férfinál, nem kéri, hogy gyűlölködj, nem kéri, hogy valamilyennek lásd a világ összes férfiemberét, összes apáját, férjét, fiúgyermekét. Kér azonban valami mást. Tőlem mindenképpen. Az egymás élete iránti érzékenységet.

Megfigyelem-kielemzem magamban, hogy a meghatározásban hogyan érintenek a felhasznált szavak:
Politika? Nem politizálok. Vallom, hogy szülés körüli segítőként kicsit úgy kell működjek a világban, mint aki a pillanatot tökéletes tisztaságában érzékeli. A jelenben. Adott körülmények között. Tekintet nélkül előre legyártható sablonokra, előítéletekre, meghatározásokra.
Eszmék? Nem vagyok oda az eszmékért. Gondolkodom. Folyamatosan. Ez által változik véleményem, hozzáállásom, akár egyetlen beszélgetés során. Így mentesíthetem magamat az “igen, de” fordulatoktól, amikor kipányvázott egóm helyett áramló lélekségem megengedheti magának a szabadságot.

Mozgalom? Alulról szerveződő kollektív szívdobogás. Egészségesnek érzem, amíg nem kövesedik. Nehéz tisztán tartani az egyre szélesedő medret. Nehéz átadni az eredeti célt, mely természeténél fogva változásban van. Mindenki azt ad belőle tovább, amit felfogni képes volt belőle. Ami leginkább őt megérintette. Akár a fülbe súgós játékban. Tervezem, hogy körbe kérdezek embertársaim körében: Neked mit jelent a feminizmus?
Egyenjogúság? Kamasz koromban egy keresztény pap gondolatmenete volt rám nagyon nagy hatással. Ne egyenjogúságot kérjek magam számára, hanem egyenrangúságot. Ez más és még több is tán. Sokat tűnődtem ezen azóta is, ha a téma szóba került, s így, vagy úgy, de megérintett.

Harc? “Nem fogom be pörös számat.” Ámbátor csakis olyan témákban-területeken pampogok, melyben nagyon elmélyültem. Ahol látom, hogy mi történik, ahol magam is megmártózom fájdalmas látásokban és tapasztalásokban. A jelenben. Ez a terület pedig a szülészeteken elkövetett tömeges erőszak a nők ellen. Testileg. Lelkileg. Nem csak férfiak által okozva mélyre tapodó kárt testben, lélekben egyaránt. Eszembe jut Ina May Gaskin mesterbába, aki elmesélte, hogy néma tüntetéseket szerveznek bábatársaival, amikor magasba emelik azokat a takarókat, melyekbe azon asszonyok emlékét hímezték családjuk kérésére, akik a szülészeti szokásjog hiányosságai és brutalitása révén, jogán miatt veszítették életüket szülés közben, avagy nem sokkal utána.

Erdei elvonulásunkon különleges tematikus napokat tartottunk. Először a férfiaké volt a kényeztetés, gondolataik kitalálása, kezük alá dolgozás. Nem azért voltak ők az elsők, mert egyessel kezdődik a személyi számuk, hanem mert spirituális úton-módon hétfőtől vasárnapig mindegyik hétköznapnak van egyfajta minőség hordozása. Összeegyeztettük a tábor alatt tervezett tevékenységeket, szereket bizonyos ősi rendkövetéssel is, mint például a Holdnak állása.

A férfiak napján a nők biztosították a férfiak számára a szereket és gyakorlatokat. Mindent előkészítve, női összefogásban. Az egyik ilyen gyakorlat alkalmával a férfiak sugár irányban befeküdtek a kör közepébe, fejük majdnem összeért. A nők pedig doboltak és énekeltek nekik. A férfiak látásokat, látomásokat hoztak, mítoszok-megélések, ébrenálmodások formájában. Amikor hallgattuk őket, édes könny csordult szemünk sarkából. Regéjük a megtartó, ölelő, édes asszonyokról, feleségekről, anyákról, nagyanyákról, nőtestvérekről szólt. Csordultig telve szívük szerelmetes édes megélésekkel, történetekkel, mélyről és régről hozott megtapasztalásokkal, ölelésekkel, hazatalálásokkal, védelmezéssel,  megvédetéssel.

Következő napon cseréltünk. A férfiak keresték a mi kedvünket. Kitalálták gondolatainkat. Úgy érezték, szeretnék viszonozni ezt a nagyon finom, mégis erőteljes minőségű spirituális  játékot, hogy most mi feküdjünk be a kör közepébe, ők dobolnak és énekelnek minekünk.
Utaztam, révültem, szép dolgokat láttam. Lenyúltam nagyon régi időkbe, hová eddig nem sikerült. Mert mindig megakadtam valahol. Valamelyik női ősöm fájdalomtömegénél. Terhénél. Nyögésénél. Élve haldoklásánál. Szárnyaltam, amikor felfogtam tudatos énem bekéredzkedésével, hogy mi is történik velem. Az a rengeteg öngyógyító munka, amivel sikerült feldolgozni előző párkapcsolataimban történt visszásságokat,  trágyatömegeket, majd beljebb édesanyám, nagyanyáim, dédanyáim fájdalmával kúszva hetediziglenig, s még azon túl is újra szántani gyökereim földjét, s térni meg apáim vonalához, majd visszafelé igyekezvén lányaim életéhez. Megérte.

Fekszem boldogan. Olyan élő, hogy nem csoda, most átváltok az írásban jelen időbe. Nem is tudom másképpen. Szóval, lebegek. Madarak csivitelnek minden sejtemben, szivárvány szövi át szívemet. Magamba fogadom a férfiak megtartó erejét hangjukon és dobjuk lüktetésén át. Egyszer csak zuhanni kezdek. Valami a földhöz teremt. Nőtársaim vinnyogása, hörgése, morgása, sikítása a mostban repeszti látásom selymét.
Szenvednek. Kínlódnak. Tekergőznek. Nehezeket látnak, s élnek. A megosztó körben pedig előkerülnek az ősanyák, akit a férfi megerőszakolt, aki mellől a férfi háborúba ment, akinek párját vadászat közben érte baleset, aki egyedül maradt a hómezőn a gyerekeivel, akinek egyedül kell előteremtenie ételt és otthont, akinek nő létére kellett megvédenie övéit az ellen támadásakor, akit a férfi máglyára küld gyógyító tudásáért, aki a zárdába menekül, mikor már az a legkönnyebb út.

Szaggatott beszédüket könnyek mossák alá. És hozzá teszik, már nagyon sokat dolgoztak ők is. Talán ennek sohasincs vége? Megint kineziológus, megint családállítás, megint transzlégzés, megint valami újjászületős kurzus, újabb izzasztkunyhó avagy látomáskeresés szer kell következzen, ha a hazatérnek a sokösvénybe? Örömködni jöttek ebbe a táborba. Mire volt most ez jó? Leszakadni múltba. Mélybe. Fájdalomba. Csendben vérző mély sebek gennyébe.
Kollektív női fájdalomtudat. Amikor érezzük a másik fájdalmát. Frisset és ősit egyaránt. Ezek az újra átkötött, be nem gyógyított sebek segítenek gyűlölelet, haragot táplálni a mozgalom tiszta eszmeiségébe. Mert nem az a kérdés, hogy kell-e nekünk a női egyenjogúság. Itt már az is kérdés, észrevesszük-e azokat a férfiakat, akik egészséges jelennel fordulnak felénk. vagy ősi fájdalmunkkal inkább vonzzuk be azokat, akik tapodhatják összes égő sebünket. Mely lehet, már nem is a magunké. De anyánké. nagyanyánké. Dédanyánké. Ősanyánké.

Nem a feminizmussal van nekem bajom, hanem a mélyből táplálkozó agresszióval, ami kénes füsttel mérgezi - közel és régmúlt sérülései okán bizonyára joggal - a tiszta szándékot.

Meső

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése