Niki írása:
Mindig csodáltam azokat, akik tudnak
meditálni. Elképzeltem, mily fantasztikus érzés lehet, mikor kiürül a fejem,
nem kergetőznek benne a zagyvábbnál zagyvább mondatok, kitisztulok, kisimul az
arcom, szép leszek és nyugodt. És ez mindenkinek hasznára válik, kiváltképpen
nekem.
De nem sikerült az istennek se! Először
türelemre intettem magam, majd megy ez, mint a biciklizés, csak gyakorolni
kell. Jó alkalomnak kínálkozott a jógaóra, ahol ugye magától értetődő az óra
végén a pihentető, lazító meditáció. És lássatok csodát! Első óra után, édes
félálomba merült fáradt testem és egyáltalán nem fáradt fejem. „Sikerült! Tudok
meditálni!” felkiáltásokkal mentem haza. Mégsem vagyok (erre is) alkalmatlan,
én is tudom, amit mindenki tud.
Picinyke mosollyal az arcomon mentem a
következő órára, a meditálni tudók önbizalmával. Óra végén jólesően
elnyújtóztam, és vártam. Közben hallottam, hogy a mellettem fekvő körmeivel
kaparászik a szőnyegen, kint az utcán beszélgetnek a madarak, és az egyik hölgy
békésen horkolni kezd. Ledermedtem, és már csak ezekre a zajokra tudtam
koncentrálni. Még nagyobb kudarc volt a következő és az azt következő óra. Csak
a fejemben zajgó gondolathullámokat, mit hullámokat, cunamikat hallottam, és a
meditáláshoz vezető kapu zárva maradt.
Ekkor úgy gondoltam, megtaláltam a
választ, miért nem tudok én meditálni: Meditálni csak a férfiak tudnak! És
basta! El is engedtem a kérdéskört.
Aztán
jöttek a női megközelítések: meditálni mosogatás közben, porszívózás közben,
szoptatás közben, vasalás közben. Szkeptikus voltam. Egyedül talán a
gyümölcshámozás és –magozás órákig tartó folyamatában kapott el néha hasonló
érzés, de fájó nyakam igen gyorsan kirángatott eme állapotból.
Aztán rátaláltam a gyapjúra, a selyemre,
a bambuszra és a többiekre. És a rokkára. A rokkára, mely előtt órákat töltve
és egyenletesen pedálozva megleltem a magam meditációját.
Ritmikusan
mozog a kezem és a lábam, ujjaim közül engedem ki a szálakat, melyek szépséges
sodtartot kapva tekerednek fel az orsóra. A színek egyformák vagy váltakoznak,
merészen formabontók és harmonikusak.
Forog a rokka kereke, én pedig
alámerülök a nyugalom óceánjába, ahol számos női ősömmel találkozhatok. A
szemem is lehet csukva, a gondolatok lelassulnak a fejemben, és nem is mindig
kell, hogy kitörlődjenek, elég ha lassan hömpölyögnek bennem, végre elérvén
titkos céljukat.
Persze nem lennénk nők, ha a fonóban nem
lenne nevetgélés, sírás, fecsegés, pletykálkodás, amolyan női terápia. Kezünk
dolgozik, gondolataink felszínre törnek, hangok formájában utat találnak kifelé
belőlünk, és csodás összhanggal töltik meg a körülöttünk lévő teret, ahol nem
számít az idő. Ebből következik a másik felismerés: a nők együtt, egymással is
tudnak meditálni! 
Azért elárulom, néhány dolog
megakaszthat eme meditációban. Az egyik a türelmetlenségem. Miközben előjön
kezeim közül a fonal, és gyönyörködöm a színek szépségében, fél szemmel már a
másik kupacot figyelem, vajon ő hogyan születik majd erre a világra, és alig
várom, hogy őhozzá foghassak. De a rokka türelemre tanít, ne túl lassan, ne túl
gyorsan, találd meg saját ritmusod.
Niki
(Fényképek: Görgina Fonal)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése