Valódi tanulás

L. Gabi írása:

Az elmúlt félévben Áron és Sári magántanulókként, hagyományos iskolarendszerben tanultak.   Mindazokról a nehézségekről, meglátásokról, felismerésekről és előnyökről írok, amiket ez a helyzet magával hozott.  Egy nagyszerű tanulmány néhány részletével kezdeném, amiket Áron vizsgáján ülve olvasgattam.  Szívből ajánlom, olvassatok el. Nagyon felszabadító! Én most csak két kisebb részletet emelek ki belőle.

Az alábbi idézetek Benz Dániel tanulmányából származnak, amiben summerhilli látogatásának tanulságait összegzi:

http://www.demokratikusneveles.hu/index.php/demokratikus-neveles/demokratikus-iskolak/summerhill-folap/244-bencz-daniel-szak

"Nem ismerjük a jövő társadalmát, amelyre fel akarjuk készíteni a jelen diákjait. A célunk lehet, hogy felkészítsük őket arra, hogy változniuk kell. A célunk lehet, hogy rajtuk keresztül formáljuk a jövő társadalmát. De biztos, hogy ezt padokban ülve, unalmas ismeretek magoltatásával tudjuk a leghatékonyabban elérni? Az iskolapadban ülve nem lehet megtudni, milyen az a világ, amelyről tanítani szeretnénk őket. Néhány valóban elvont, és szimbolikus ismeret átadásától eltekintve (írás-olvasás, matematikai alapműveletek, stb.) nem érdemes a padban tartani őket. Mindezek alapján tehát milyen szempontrendszer szerint értékeljük egy intézmény eredményességét? Hány gyereket vettek fel, vagy, hogy hány gyereknek vették el a kedvét a tanulástól, önműveléstől? Elégedett, vidám, vagy csupán "sikeres" tanulókat kívánunk nevelni?"

Miért gondoljuk, hogy ha nem tanítjuk a gyerekeket, akkor nem fognak tanulni? Sokszor elhangzó válasz, hogy azért, mert „kicsik”, és nem tudják, mi a „jó” nekik. Bennem ilyenkor válaszképpen további két kérdés fogalmazódik meg:

Az első, hogy járni, és beszélni is megtanulnak, pedig nem járnak „séta-, vagy beszédórára”, akkor mást miért nem tanulhatnának meg „maguktól”? Legtöbbünknek van saját tapasztalata arról, vagy látta másokon (esetleg éppen gyerekeken), milyen ereje van a valódi érdeklődésnek, saját, belülről jövő elhatározásnak. Ha valakinek van lehetősége, és ideje azzal foglalkozni, amit szeret, rohamléptekben fejlődik az adott területen, akár tanár, mentor nélkül is, ahogy azt Sugata Mitra vizsgálata gyönyörűen demonstrálta. Indiai utcagyerekek számára preparált egy számítógépet úgy, hogy azt egy épület falába építette, ahonnan csak az érintőképernyő volt hozzáférhető. Az iskolát nem végzett, írni, és olvasni alig, vagy egyáltalán nem tudó, és számítógépet korábban soha nem látott gyerekek hamarosan játszani kezdtek a szokatlan eszközzel. Hetek leforgása alatt már sokan böngészték a világhálót. Mivel angolul egyikük sem beszélt, a gép nyelve azonban angol volt, hogy képesek legyenek megérteni, szótárprogramokat kezdtek használni (!), melyeket maguk találtak az interneten (Mitra, 2007).

Legyen az barkácsolás, festés, dráma, vagy fejszámolás, amit gyakorlunk, abban jobbak leszünk. A gyerekekben hatalmas természetes érdeklődés van a legváltozatosabb területek iránt, melyek ugyanakkor igen messze esnek az iskolában propagált, és kötelezően oktatott területektől. Ha ezt az érdeklődést nem törjük le mesterségesen, kevés segítséggel is nagyon sokat képesek megtanulni. És ez elvezet bennünket a következő kérdéshez:

Miből gondoljuk, hogy (velük, a gyerekekkel ellentétben) mi, a nagy felnőttek tudjuk, mi a jó nekik? „Mélyen gyökerezik bennünk az igény a gyerekek feletti gyámkodásra, ami gyakran felesleges. A gyámkodás káros, és gyorsan lebontható. Amiért nem tudjuk lebontani, az a félelem. Félelem, ami szülői aggódásból táplálkozik. Nem hiszünk abban, hogy a gyerek tanulna, ha nem kényszerítenénk rá. Persze nem azt tanulná, amit mi fontosnak tartunk, hanem azt, ami számára fontos”. (Fóti 2009b)

Szokás hivatkozni az általános műveltségre. Az „általános műveltség” azonban egyáltalán nem általános. Az iskolában kiközvetíteni igyekezett tananyag messze felülmúlja a valóban általános műveltséget. Egy kifejezetten műveltnek számító felnőttnek vélhetően fogalma sincs a ketontest-szó pontos jelentéséről, nem emlékszik a másodfokú egyenlet megoldó képletére, de még azt is megkockáztatom, hogy a Himnusz teljes szövegét sem képes felidézni."

Az elmúlt pár hónap alatt hatalmasat léptünk előre Csabával a tanulásról, iskoláról és iskolán kívüliségről való gondolkodásunkban. Amit már az elején fontosnak tartok kiemelni az az, hogy ezt elsősorban nem a témával kapcsolatos ismereteink bővítésének, hanem FÉLELMEINKTŐL VALÓ MEGSZABADULÁSUNK mértékének köszönhetjük, ami a fentebbi idézetből is szépen kiviláglik. Természetesen megalapozatlan félelmeinken csak úgy kerekedhettünk felül, hogy ismereteket szereztünk arról, miféle téves alapokon nyugodtak azok eddig, és nagyon sokat dolgoztunk, hogy megismerjük az általunk eddig még nem ismert lehető legtöbb létező szemléletet, irányzatot, azok képviselőit, gondolataikat. Felkerestünk embereket, akik már kiléptek a hagyományosnak tekinthető iskolarendszerből. Ezekből az ismeretségekből még barátság is született! Látogatásokat tettünk "iskolákba", ahol másként gondolkodnak, mint a hagyományos értelemben vett iskolák. Találkozókat szerveztünk a barátainkkal, akikkel közösen gondolkodtunk, vitatkoztunk a témáról, előadót hívtunk, hogy alapos legyen a döntésünk, merre tovább gyerekeinkkel. Jómagam önismereti tréningre is elmentem dolgozni, hogy "jobban tudjak a gyerekeimmel lenni", hiszen az, hogy itthon vagyunk mindnyájan, egy, az átlagostól egészen eltérő, új helyzetet teremtett, amire ez a társadalom, és az iskoláim nem adtak kellő felkészítést, hiába tanultam 18 éven át!  Nagyon sok időt fordítottunk arra, hogy rokonságunkban, közösségeinkben, ismeretségi köreinkben türelmes válaszokat adjunk minden aggódó kérdésre, mindemellett pedig tanítottuk a gyerekeket, hogy a vizsgákra felkészüljenek. Már ebből a jó néhány sorból kitűnik, a feladat nem volt sem kevés, sem könnyű.

A háborítatlan szülés és az iskolarendszer közötti párhuzamokról, valamint a vizsgázás „örömeiről” a későbbiekben szólok még.

L. Gabi