Az elveszett boldogság nyomában

„Az elveszett boldogság nyomában” – ez az alcíme Jean Lideloff a Kontinuum-elv című könyvének. Az írónő a jekana indiánoknál élve számos tapasztalatot szerzett a várandósságról, szülésről, babagondozásról és gyermeknevelésről. Én kötelező olvasmánnyá tenném szülők számára.

Mit is tanulhat egy XXI. század modern nő a bennszülöttként élő törzsektől? Például azt, hogy mindent természetesen csinálnak, mindenhez a lehető legtermészetesebben állnak hozzá. Kórház ugyebár nincsen a dzsungelben, ezért a szülések otthon zajlanak, segítővel (bába) vagy teljesen egyedül. A kunyhóban ugyanúgy igyekszenek kellemes hangulatot teremteni félhomállyal és kellemes illatokkal, mint nálunk egy bababarát kórteremben. A teljesen természetellenes, csakis a szülésorvosok kényelmét szolgáló hanyatt fekvő testhelyzet helyett guggolva szülnek. Miután megszületett a baba rögtön az anyára helyezik, hiszen ők is tudják, mennyire fontos a bőrkontaktus. És azt is, hogy az előtej mennyire fontos tápanyagokat, vitaminokat tartalmaz, ezért egyből mellre teszik a babát.

Tudják, hogy a csecsemő a most-ban él, és az anyja karjában, az ő közelségében boldog. Egy újszülöttnek nincs időérzéke, nem tud várni, ezért az igényeit rögtön ki kell elégíteni. A „hagyjuk sírni, legalább erősödik a tüdeje” elv remélem, már a régmúlté. Igény szerint szoptassunk, még éjjel is, amikor csak akarja. A jekanák élővízben együtt fürdenek a babájukkal, mi ezt egy nagy kádban oldhatjuk meg a városi mindennapokban. (Ezért hát semmi szükség babakádra.) A bennszülöttek mindig magukra kötik a csecsemőjüket, minden tevékenységet úgy végeznek, bárhová magukkal viszik őket. Mi is nyugodtan kimozdulhatunk, kirándulhatunk, egy kismamának nem kell a négy fal közé zárva élnie életét. A babának is jó, ha mozgalmas, változatos az élete – és az egyetlen biztos személy mindig ott van vele, mellette. Ebben segít a hordozókendő. (Ezért hát semmi szükség a babakocsira.) A házimunka is elvégezhető így, a kendő segítségével együtt mozdul velünk a baba, a kezünk mégis szabad marad, meg tudjuk közben kavarni az ételt, és fel tudjuk seperni a házat. (Ezért hát semmi szükség járókára.) A jekanák együtt alszanak a kisbabájukkal a kunyhóban, mi is megtehetjük ezt egy nagy közös ágyban. (Ezért hát semmi szükség rácsos ágyra.)

Mivel a baba mindig az anyával van, mindenhová vele tart, vele mozdul a tevékenységei során, ezért szorosan élete részévé válik. Biztonságot ad neki, hogy nem hagyjuk magára sem ébren, sem alvás közben. A hordozás mellett fontos a más egyéb testi kapcsolat is: vegyük ölbe, pusziljuk meg, csiklandozzuk, dobáljuk a levegőbe. Fontos, hogy ne gügyögjünk hozzá, hanem emberi hangon beszéljünk neki.

Ne a baba idomuljon az anyához, hanem fordítva, legalábbis az első időkben mindenképp. Az anyára kötve vagy karon ülve szokja a környezetet: hatnak rá a különböző hangok, zajok, mozgások, az emelkedés-süllyedés, a változatos anyagok, hőmérsékletek, időjárási tényezők. Semmi baja nem lesz a babának, ha beszélgetünk vagy nevetgélünk, miközben ő rajtunk alszik (én egy Ghymes-koncertet tomboltam végig, miközben Kincső békésen szundított rám kötve). Nem kell óvni, eshet rá esőcsepp, fújhatja a szél, sütheti (persze nem égetheti) a nap…

A csecsemőnek igénye van különböző ingerekre: mosolyokra, arra, hogy emberek közeledjenek hozzá vagy távolodjanak tőle, sőt, az olyan izgalmakra is, mint a kukucskálás. Meg kell tapasztalnia a változatosságot, a napszakok változásait, a különböző testhelyzeteket, az emberek sokaságát.

Határozottan, de könnyedén bánjunk vele. Amikor már kúszik-mászik, vagy már totyog, hagyjuk, hadd távolodjon el tőlünk. Nem kell mindig a sarkában járnunk! Engem nagyon idegesített mindig is, amikor szülők-nagyszülők mondjuk egy játszótéren a gyerekük minden lépését, mozdulatát vigyázták. Én leültem egy padra, a gyerekeim meg szabadon mászhattak fel mindenre, amire egyedül fel tudtak mászni. A gyermeki fejlődés természetes folyamata az, hogy a kicsi először gyakrabban, majd egyre ritkábban tér vissza az anyjához. Hisz hajtja a kíváncsiság, és önállóságra sarkallja, ha azt látja, hogy a szülei bíznak benne, és engedik, hadd tapasztalja meg saját határait. Emlékszem, hogy az írónőt mennyire megdöbbentette, hogy egész piciny gyermekek játszadoztak egy szakadék szélén, vagy nyúlkáltak hozzá a bozótvágókhoz. A gyerek csak stresszhelyzetben fordul anyjához megnyugtatásért, ha szüksége van, rá, úgyis jelez neki. Egyébként a sérülteket segítik és gondozzák, de nem sajnálják őket.

Fontos, hogy ne kapjon kész megoldásokat, mindig legyen választási lehetősége. A jekana gyermekek játékai a felnőttek eszközeinek másai. Náluk természetes, hogy a nagyobb gyermekek dajkálják a kicsiket, de nagyon fontos a szülői példamutatás, a minta-adás is. Nem szabad erőltetni, büntetni, de náluk a dicséret se létezik. Még burkoltan se próbálják gyermekeiket meggyőzni, nekik konkrét útmutatást adni, rájuk nyomást gyakorolni.

Az anya ad, gondoskodik, de nem vár el ezért semmit cserébe, szeretete feltétel nélküli. Az így felnevelkedett gyermekek megtanulnak önmagukról gondoskodni, természetes módon alakul ki bennük a felelősségérzet.

A dzsungelben úgy él együtt a közösség, hogy az asszonytársak együtt végzik a tevékenységeiket, közben a picinyek rajtuk vannak, a totyogósok pedig körülöttük, együtt játszanak. Tevékenységeikbe a gyerekek is bekapcsolódhatnak, és közösen gondoskodnak a kicsinyekről is. Olyasmi ez, mint egy mai baba-mama klub vagy egy családi napközi.

Azt nem mondom, hogy mi, mai asszonyok tudunk úgy élni, ahogyan ők ott a távoli elzárt dzsungelben, és azt se mondom, hogy úgy kellene élnünk. De érdemes lenne tőlük ellesni azokat a fortélyokat, amelyek segítségével boldogabb lehet gyermekeink (és magunk) élete.

Réka