Az Út

„Minden út visz valahová, lehet, hogy jó felé, lehet, hogy nem. De mindenkinek el kell indulni valamerre.” /Adamis Anna/

Farkaslaki Ábel írása:

Az úthasználat egyidős az emberiséggel. Az út fizikai objektum is, de még inkább szimbólum.

Az út valahonnan jön, és valahová vezet. A kettő közül sokak szerint az utóbbi a fontosabb. „Nem az a fontos, honnan jössz, hanem az ,ecsém: hová mész” – vált jelszóvá Illyés Gyula költőnk után az ötvenes évek „fényes szelek” nemzedékének ajkain. Nem elég csak annyit tudni, hogy honnan jövünk és mit tagadunk meg, tudni kell azt is, hogy hová megyünk, mi a célunk, mit akarunk elérni.

Az út mindig kétirányú… az egyirányú utca csak százéves városlakó-vakító találmány, melynek fő célja, hogy a műcsótányban (gy.k.önmozgó, automobil) a szűk városi utcákban száguldozó városlakók ne ütközzenek össze. Az út ugyanis elvihet ugyan valahová, de onnan legtöbbször vissza is hoz, ha úgy akarjuk. Már a középkori tevehajcsárok is pontosan tudták: Makó Jeruzsálemtől lehet, hogy igen-igen messze esik, de egy méterrel sincs távolabb, mint pl. Jeruzsálem Makótól.

Az út lehet széles, és lehet keskeny. A legszélesebb út nem is út, hanem pálya, amelyen autók robognak, amelyre repülők szállhatnak le, vagy onnan fel. A keskeny pedig ösvény. A széles úton többen járhatnak, szekerekkel, kocsikkal, buszokkal. Az ösvényen csak gyalogszerrel járunk, esetleg szamár- vagy lóháton, netán a sportosabbak vasparipa nyergébe is pattanhatnak. Az ösvény keskeny, alig férnek el ketten egymás mellet, nehezen esik megelőzni a lassabbat vagy kikerülni a szemből jövőt.

Az úton állomások vannak. Ezek lehetnek egyszerű jelzők, mint egy mérföldkő, kilométerkő vagy tábla, lehetnek irányjelzők, lehet pihenőhely, oázis, amely az út, a sivatagi út sivárságát kicsit emberivé varázsolja, lehet csárda, ahol testi-lelki felfrissülést nyerhet az utazó, esetleg szeráj, ahol még az állatoknak is jut valami, sőt akár lovat is válthatunk…

Az út lehet körút vagy sugárút is. A körút is összeköt állomásokat, mégis csak kevesen járnak rajta folyamatosan körbe-körbe, inkább csak felszállnak rá, csatlakoznak hozzá az egyik állomástól a másikig. A körút nem valahonnan valahová visz, hanem körbe, önmagába csavarodik, mint az őszbe csavarodott csősz, mert visszatér saját magához, mint Möbius matematikus bűvös, önmagába visszatérő és visszacsavarodó szalagja.

Sugárutakat a rossz fejlesztési politika épít körutak nélkül, mint a magyar vasúti hálózat rendszere, amelyben még ma is sokszor könnyebb pl. egyes nagyvárosokból a fővároson keresztül eljutni egy másikba. Bár az ilyeneknek akkoriban is politikai indíttatásuk volt: a kiegyezés magyarjai a vasútvonalaink túlzott központosításával Budapest, mint a Monarchia magyar társfővárosának szerepét akarták Béccsel szemben kihangsúlyozni. És persze egy másik politikai esemény: ha a sugárutakat összekötő körutakat egy nagypolitikai döntés – a területtel, a népességgel és a Föld kincseivel együtt – egy tollvonással egy másik országnak juttatja, akkor azok a határokon belül maradók számára előbb-utóbb elvesznek, mintha soha nem is lettek volna...

Az út valakik számára készül. Az állatok maguknak csapást járnak ki. Az út a használóik számára készül. Nem ott kell tehát járnunk, ahol út van, hanem oda kell az utat tervezni, ahol járunk és járnak. Ha nem használják, akkor még a ma ismert legtartósabb anyagból, a legkeményebb betonból készült utat is felveri a gaz, és pár év múlva a Természet mindent visszafoglal, mert a népmesével ellentétben nem az Ember, hanem a Természet a legerősebb.

Az úton általában valamilyen célunk van. Legtöbbször csak el akarunk érni valahová, amely pont valamiért vonzó. Talán azért mert szép vagy tiszta. Talán azért, mert várnak már, barátok, rokonok, ismerősök, véreink vagy csak szellemi rokonaink. Gyakran lépünk rá a hazafelé vezető útra is, mert elég volt már a távollétből, elég volt a csavargásból, ideje hazafelé fordítani a kocsirudat. Sokan az úton zarándokolni, és már az úthasználat alatt is megtisztulni akarnak, és ezért rálépnek a manapság divatos spanyol El Camino útra, a magyar-osztrák Mária útra vagy más hasonlóra.

Az út közintézmény. Mindenkié. Mégis vannak magánutak is, és még a közutak elkészültét is néha magánérdekek befolyásolják. Ismeretes a birtokhatárok problémája, amelyek miatt még a lapos Alföldünkön keresztülvezető utak is helyenként merőleges irányban megtörnek, vagy az egri vasút kérdése. Történt ugyanis, hogy a nagyhatalmú egri érsek, csupán valláserkölcsi megfontolásokból nem engedélyezte a vasúttársaságnak, hogy a vasútvonal, rajta a Sátán prüszkölő, szikrázó, csattogó szekerével a birtokán áthaladjon, ezért a budapest-hatvan-miskolci vonalról, Füzesabony állomásáról csupán egy tíz kilométeres szárnyvonalat kapott pár tíz évvel később,a szigorú érsek halála után. Ha az egyének érdekei erősebbek a közérdekeknél, ma is előfordul, hogy az utat beszántják, elkerítik, használhatatlanná teszik, kisajátítják.

Az útnak nyomvonala van, és valamit garantál. Azt, hogy aki használja, és megvannak az eszközei és a kapacitása, akkor eléri a célját. „Járt utat a járatlanért el ne hagyj!”–- mondja a közmondás. Ezt a hegy- és barlangmászók, a piros kendős úttörők és más csavargó népség másképp gondolja. Nem kell számukra ahhoz út, hogy az útjukba eső nagy és magas sziklát vagy mély barlangot megmásszák. Miért? Csak azért, mert ott van. „Járt utat a járatlanért hagyj el!” – mondják ők, hiszen éppen a gyakori eltévelyedés lehet a jó helyismeret egyetlen biztosítéka.

A hegy- és barlangmászás szintén megtisztulás. Úttal vagy nélküle: akik megpróbálták, és felemelkedtek egy hegycsúcs magasságába, azok kiemelkednek a nagyvilág mocskából is. Akik leszállnak egy barlang mélységébe, azok saját maguk mélységének bugyraiba is alászállnak, hogy később győzedelmesen bukkanjanak ismét a felszínre. A csúcsra érni – vagy a barlang végpontjára – pláne, ha együttesen tesszük, mint a tökéletes szerelemben – katarzis, mint a jól végzett gyónás, mint a feloldozás – letehetjük a terhünket – a vállunkon és a lelkünkön levőt is…

Az út lehet csupán szimbolikus. Eljuthatunk rajta valahonnan valahová, esetleg az emberélet útjának a feléig, mint Dante, mert mindnyájan csak utazók, átutazók vagyunk, azt se tudjuk pontosan, honnan jöttünk, hová megyünk, köd előttünk, köd mögöttünk. Lehet csupán látszólagos, mint az égi, tejfehér út, amin székely testvéreink szellemfejedelme, Csaba királyfi és vitézei robognak, méghozzá olyan gyorsan, hogy még a lovak patája is csillagokat hány: aki nem hiszi, nézzen csak fel egy csillagos nyári éjszakán az égre – lehetőleg minél messzebb a Város fényszennyezésétől. Elvihet a szimbolikus út a temetőbe is – szülőanyánk öléből… mennyi, de mennyi zsákutcán, vargabetűn, mennyi kerülőn át. Lehet főút – ahol sokan járnak, és ahol esetleg ünneplő tömeg vesz körbe, netán induló, sőt akár nászinduló zenéjére is lépdelhetünk –, és lehet mellékút is, ahol kínosan egyedül járnak az úttörő léptek, mint a magányos hosszútávfutók vagy távgyaloglók teszik. Lehet zsákutca is, vakvágány is… ami egy pontig elvisz, és egyszer csak vége, nincs tovább. Sajnos eléggé sok olyan zsákutca van, ami emellett még egyirányú is, sőt, a dolgokat tovább bonyolíthatja egy laza megállási tilalom is a zsák fenekénél, mint Budapesten a Kruspér utca volt a 80-as évek hajnalán, amikor a Budafoki utat javították…

Járatlan utak Magyarországon, Európában, Földgolyónkon? Ilyenek pedig nincsenek. Nincs kifelé, nincs el, csak be- és vissza-, nincsenek úttörők csak nyomkövetők. Önfejű lázadónak, öntörvényű útkeresőnek hittük magunkat, büszke otthonkeresésünk közben azonban rá kellett jönnünk, hogy apáink, őseink nyomán járunk, utunkat előttünk százezrek taposták, és sorsunk tőlünk függetlenül kijelölt vonaláról a legelkeseredettebb igyekezet sem téríthet el.

A világot már a történelem előtti időkben is útvonalak, legtöbbször kereskedelmi útvonalak hálózták be. A kínaiak a selyem eladására létrehozták a Selyem utat, amely Kínából Európába vezetett. A rómaiak pedig borostyánigényüket szerezték be az északi tenger mellékéről, amelyet a Borostyán úton hoztak be. Ez az, ami a Kisalföldön is keresztülfutott, és részben a mai betonhoz hasonló technológiával épült, de cement helyett mész kötőanyaggal. Nem rakták, hanem öntötték az utat, amely ezért öntvény, öntevény, Öttevény lett, Győrtől húsz kilométerre.

Amíg élünk, úton járunk… minden lépésünk egy döntés, egy választás is. Egyáltalán nem mindegy hogy hol, melyik elágazást, melyik kanyart, a meredek, csúszós utakat vagy a lankásabb szerpentint, a simább, könnyebben járható utat, vagy a nehezet, a sziklásat, a buktatókkal telítettet választjuk-e, vagy inkább a végtelen pusztában szeretünk járni a Nap útját követve, netán szembemenve azzal, hogy a Föld körbejárásával egy napot nyerjünk, mint Phileas avagy Willy Fogg, Verne híres regényhőse.

Az út mi vagyunk. Az út: az életünk és a sorsunk. Az enyém, a tiéd és mindannyiunké.

„Úton lenni: a boldogság. Megállni:a halál.
Engedjetek utamra!” /Hobo/

Farkaslaki Ábel

(fotók: Farkaslaki Ábel)