Alma írása:
Olyan világban élünk,
ahol az emberek nagy része nem az otthonában étkezik, és nem a szerettei
körében. A gyerekek bölcsődében, óvodában, iskolában vannak, a felnőttek pedig
a munkahelyeiken – nehéz is lenne megoldani a közös étkezést. Mivel a nők nagy
része is dolgozik, természetes, ha nem főznek.
Hogy jutott eszembe ez a téma? A vasárnapi
iskolában, ahová egyik gyerekünk jár, a testi és lelki táplálékról volt szó.
Előbbire kellett a gyerekeknek példát hozniuk; a fiunk ezeket írta: pörkölt
nokedlivel, ludaskása, paradicsomos tészta, bableves. Férjemtől (aki ott
olvasgatott és hallgatózott a terem sarkában) tudom, hogy a többi gyerek
gíroszt, pizzát, tortellinit és gyorséttermi ételt írt (külön megemlítve a
„KFC-s kaját”.) Ezek szerint a családok nagyobb része vagy házon kívül eszik
(mondjuk, elmennek a bevásárlóközpontba és ott vesznek egy gíroszt, esetleg
beülnek egy gyorsétterembe), vagy otthon kerül az asztalra ez a multikulturális
gasztroegyveleg – bár kétlem, hogy van olyan anya, aki “KFC-s kaját” főz
vasárnap a családnak.
Azt veszem
észre, hogy egyre kevesebben vesződnek a főzéssel-sütéssel. Legalábbis erre
kell következtetnem, mikor hallom, hogy valaki az ünnepre egybesereglett
családnak nem főzött semmit, hanem vendéglőből hozatta az ételt. Másik eset,
amit férjem tapasztalt: emlékmű koszorúzáson volt egy kis faluban, ahol az
ünnepség után vendégül is látták a résztvevőket. A finom házi sütemények
helyett azonban a helybéli nénik szottyadt fornettis pogácsát kínáltak.
Vajon
az itt-ott főzőcskéző külföldi (vagy magyar) büfés, aki egy rossz sámlin ülve a
bolt hátsó bejáratánál pucolja a zöldséget és vágja a húst egy földre tett
lavórba a kellő gondossággal válogatja ki az alapanyagokat? Szeretettel
nevelgeti a zöldségeket a kertjében, esetleg a portékát a piacon
megszagolgatva, megnyomogatva válogatja ki a legjobb hozzávalókat? Szívét-lelkét
beleteszi az ételbe, ahogy mi tesszük, ha főzünk a családnak? Mint
nyereségérdekelt vállalkozó – mi lebeg a szeme előtt? Az, hogy minél kisebb
anyagi ráfordítással minél nagyobb haszna legyen, vagy az, hogy a betérő
vendégnek egészséges, kiváló minőségű alapanyagokból tápláló ételt készítsen…?
Az is elgondolkodtató, hogy a mai kor
embere nem is tudja, hogy mi kerül a tányérjára, még akkor sem, ha ő maga főzi
meg a saját konyhájában, hát még ha az otthonától távol eszik…
Régen ez elképzelhetetlen volt, hiszen a
család maga termelte meg az ételét, vagy a közeli piacon vette meg (ismerős
kofáktól). Manapság meg olyan távoli országokból érkeznek a legalapvetőbb
élelmiszerek is, amelyek létezéséről őseink még nem is hallottak!
Külön ki kell
térnem a gyerekek nagyüzemi étkeztetésére is, amikor X forintból (nem tudom,
mennyi most a norma) kell kihozni az étkezést. Igazán művészet olyan kevés
pénzből jó minőségű ennivalót előteremteni, a legtöbbször nem is sikerül.
Biztos Ti is szembesültetek már a szikkadt zsömlékbe gyömöszölt
turistaszalámival – mutatóba egy kis szétkent margarinnal, vagy a „nutellás” kenyérrel,
esetleg pizzás csigával… A legtöbben a gyerek étkezésének csak az uzsonnai
részével szembesülnek, az ebéd a szülők számára láthatatlan; azt hiszem, az
esetek nagy részében jobb is, ha az anyák nem látják, mit esznek a kicsik az
oviban. Egy óvónő mesélte nekem, hogy ők otthonról hoznak maguknak ebédet, mert
„ezt a moslékot bizony mi meg nem esszük”… Értem én, hogy kevés a normatíva, de
mégiscsak össztársadalmi érdek, hogy a gyerekek egészségesen étkezzenek, ne csak a
híg, tetején zsírfoltokkal tarkított, egyen-ízű levesekkel táplálják őket!
Egy barátunk szinte csak menzás ételen
nőtt föl, és most, felnőtt korában is sokat eszik a „nagyüzemben”. Ő szokta
mondani: én mindent megeszek, ami MÉG és MÁR nem mozog…
A másik dolog,
ami eszembe jutott, hogy hová lett az étkezés szakralitása?
Az étkezés
valaha szertartásos cselekedet volt. Már a vad elejtését is és lelkének
kiengesztelését is „varázslat” kísérte, és az étel elfogyasztásának is megvolt
a maga koreográfiája. Nemcsak az ősidőkben volt ez így, hanem még a
hagyományos, paraszti világban is. A család körbeülte az asztalt (a palóc
falvakban az asszonyok az uruk mögött körbe ÁLLTÁK), a családfő elmondta az
asztali áldást, és elkezdődött az étkezés, melynek szigorú rendje volt (ki nyúl
először a tálba, mennyit szed ki a közösből.
Manapság persze már nem rajzolunk a
lakás falára pálcikaembereket, hogy sikeres legyen a bevásárlás, és szép
dagadót adjon a hentes; az előrecsomagolt csirkének se köszönjük meg, hogy
halálával éltet minket, de legalább étkezés előtt adjunk hálát, és köszönjük
meg, hogy ma is étel jutott az asztalunkra – bárhol is fogyasztjuk el azt az
ételt! Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy rengeteg embertársunknak már az is
ünnepnap, ha van mit ennie, és mi azon szerencsések közé tartozunk, akiknek
annyi élelmiszere van, hogy azoknak 30-40%-a felbontatlanul a kukában köt ki.
(A fenti képen: szabadtéri ételszentelés Csíkszeredában)
És ha már házon
kívüli étkezésről van szó… Annak is vannak
mélységei és magasságai.
Egyik véglet ez:
Másik pedig ez:
(Latinovits Zoltán felejthetetlen jelenete a Szindbád c. filmből)
Alma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése