Szülés és sulizás

Nemcsak Almának, de Gabinak is feltűnt a párhuzam a szülés és a tanulás között. Olyan-e a magántanulás, mint az alternatív szülőszoba?

L. Gabi írása:

Utunk során nagyon sokszor szembeötlő volt a párhuzam az otthontanulás és az otthonszülés között. Tekintettel  a rájuk való tudatos felkészülésre, az  őket körüllengő, a mátrixból érkező, aggódásnak álcázott, olykor rossz indulattal teli szkepticizmusra, az ismeretekkel szerzett egyre biztosabb meggyőződésre, a félelemből apránként való megszabadulásra, s végül a mindkettőből (szó szerint) megszülető belső SZABADSÁGRA. Úgy látom tehát, hogy a háborítatlan szülés-születés egyenes és szinte szükségszerű folytatása a szabadon tanulás, melynek egy lépcsőfoka volt magántanulóságunk egy hagyományos iskolában.

Miért csak egy lépcsőfok, amiről tovább lépünk? Mert épp olyan, mint a szülésben az alternatív szülőszoba. Szép függönyök, gyertyafény, labda és fürdőkád, de az orvos lesi mozdulataidat, és gépek kandikálnak ki a függöny mögül. S amint elakad a szülés, visznek a másik szobába vágni. Igen. Itthon lehettünk! Csodálatos volt, hogy nem kellett a gyerekeknek hajnalban kelniük télen-nyáron, ha fújt, ha fagyott, hogy nem kellett késő délutánig iskolapadban ülniük, hogy sokkal többet játszhattak, sokkal többet beszélgethettünk, hogy a "függönyök" jobban eltakarták az iskola szigorú tekintetét. 

De kétheti "gyertyafényes vajúdás" után a gyerekek hamar ráébredtek a valóságra, hogy a szabadság látszatával be lettek csapva, csak a díszlet más, a helyzet változatlan: azt kell beléjük sulykolniuk, ami egyáltalán nem érdekli Őket, ráadásul ezt most nem a tanár követeli, akit szabad utálni, hanem Anya és Apa, akit nem lehet.  Ezen még az is vajmi keveset segített, hogy naponta tisztáztuk, miért vagyunk itt, mi a célunk, és milyen nagyszerű utat vágunk ezzel, amin akár mások is jöhetnek, ha azt látják, hogy járható... Egyet kell értsek André Stern-nel, hogy erre a lépcsőfokra egyedül nekünk, szülőknek volt szükségünk a már említett félelmeink miatt, kapaszkodónak, hiszen kristálytisztán látszik, hogy a gyerekek gond nélkül átugrották volna a lépcsőfokokat... 

   Minden nap tudtam, hogy ebből az állapotból tovább megyünk, láttam a gyerekek szabadság-szomját, mégis, mivel nem háborítatlan "szültünk", hanem alternatív módon, "rájuk csatoltam a gépeket", amik ellenőrzik a folyamatot. Hiszen mindkét esetben ez a fontos: Mérni lehessen, hol tart a dolog. Milyen erős a fájás  = mennyi információ van a gyerek agyában; és láttam a szenvedésüket, amitől én is szenvedtem. Azzal vigasztaltam magam, mindjárt vége. Már nemsoká vége, mint egy rossz álomnak!

A vizsga alkalmával is kaptunk egy tapasztalást arról, mennyire analóg az orvosi társadalom a tanárival. Csak ez esetben nem orvosi, hanem tanári műhiba áldozatai lettünk (leginkább gyermekünk), s a végén nem az orvosi kamara, meg az osztályvezető főorvos, hanem a tanári kollegalitás és az igazgató-helyettes állt védőbástyaként a hibát vétő alattvaló mellé, s bizonyította be, hogy ugye-ugye, ha iskolába jár a gyerek, ez nem történt volna meg. Mennyivel biztonságosabb az iskola (a kórház), s hogy mennyire felelőtlenek vagyunk mi szülők, hogy ezeknek a tehetséges, jó képességű gyerekeknek veszélyeztetjük a jövőjét (egészségét) azáltal, hogy kivonjuk őket a rendszerből.

Nagy szerencse, hogy az otthonszülés kapcsán kiképződtem az ilyen vádbeszédekre, mert meg se rezzentem mindeközben, és meg se lepett, hogy ismét felelőtlen szülővé avanzsáltam, pedig ráadásul még tanár is vagyok, hát igazán tudhatnám! Szeretném hangsúlyozni, hogy mindezekre az emberekre, és azokra, akik őszinte meggyőződésükből hiszik, hogy ez a rendszer jó és szükséges, semmiféle megvetéssel, vagy haraggal nem tekintek. Úgy látom őket, mint ugyanannak az útnak másik állomásán járó vándorait, akik egyszer majd megmásszák saját hegyüket, a hegyet, ahonnan rálátás nyílik az egész hegységre, s ahonnan visszatekintve együtt röhögünk azon, miket hittünk menedéknek és biztonságosnak utunk során.

A vizsga kapcsán történt "műhiba" azt is fényesen bizonyította, mennyit ér a kényszerből, tisztességből, vagy megfelelési kényszerből tanult ismeret. Röviden: a tanár néni nem csupán az általa leírt követelményekből (abból alig volt kérdés), hanem javarészt az előző féléves tananyagból állította össze a vizsga-dolgozatot, s bár Áron azt előző félévben "tudta" (maradjunk annyiban, hogy a dolgozat vagy felelés idejére észben tartotta), az mostanra teljes egészében kihullott, így épphogy kettest kapott. Ettől a váratlan meglepetéstől és a tanár néni kisugárzásától elég sokkos állapotba került és leblokkolt (császármetszés), de hálisten' amikor látta, hogy tényleg komolyan gondoljuk, hogy nem számít, hogyan ítélik meg a dolgozatait, akkor is szeretni fogjuk, és nem múlik ezen semmi, hamar túltette magát rajta, és másnapra nagyon lazán ment be vizsgázni.

Sárit még ennyire sem fertőzte meg az iskola elvárás-rendszere (s úgy néz ki, szerencsére az enyém sem), hogy vizsga közben nyíltan közölte a vizsgáztató tanár nénivel, mennyire unalmasnak találja ezt az egészet, és sokkal szívesebben enné meg inkább a kakaós csigáját, s bár majdnem elaludt, mégis ragyogóan "teljesített". Ehhez a szóhoz is lenne egyébként néhány keresetlen szavam. Én egész életemben "szépen teljesítettem".

" A XIX. században általánossá váló közoktatást, és az alkalmazott iskolai modellt elsősorban azzal a céllal hozták létre, hogy a felnövekvő generációk képesek legyenek kiszolgálni az iparosodó társadalom munkaerő-piaci igényeit. " (idézet Benz Dániel tanulmányából)

Igen. Itt fontos megjegyezni, hogy nyilván, ha valakinek továbbra is ez a célja, hogy gyermeke erre alkalmas legyen, számára nincs jobb az iskolánál!

" Az oktatás/nevelés célja önirányította gyermekek nevelése, akik nem a nevelők akaratának engedve, vagy a társadalmi nyomás hatására cselekszenek, hanem saját döntéseiket képesek meghozni, melyekért a felelősséget is vállalják. Az ilyen gyermekből válik Neill szerint a boldog, kiegyensúlyozott felnőtt." /B.D./

A rendszer vizsgáin sikeresen átjutottunk, csak a rendszer bukott meg nálunk. Óriási felismerésekhez jutottunk, azt hiszem, sikerült letennem ki tudja, hány generáción át cipelt megfelelési kényszereimet, hogy szabadon járhassak karöltve családommal. Ennél nem tudok sikeresebb vizsgát, de erre az iskola kinövésével kerülhetett csak sor.

L. Gabi

(fotók: L. Gabi)