Hová tűnt Isten?

Réka írása:

(Ez a "Réka útja" blogon régebben megjelent írásom átdolgozott változata)

Rögtön az elején leszögezem, hogy sehová. Sőt! De egyik barátnőm megkérdezte tőlem, az utóbbi idők sok változása közepette, amikor sok régi dolog távozott az életemből, vajon Isten is eltűnt-e a képből.

A válaszom rögtön az volt, hogy: Nem! Hogy is tudna eltűnni Isten? A mindent körbefogó és mindenben benne élő… De aztán elkezdtem sokat gondolkozni azon, hogy hol is volt eddig az én életemben Isten (és hogy most hol van).

Vallásosnak soha nem tartottam magamat. Valójában római katolikusnak kereszteltek, de se szüleimtől, se nagyszüleimtől nem részesültem vallásos nevelésben. Talán csak dédimen keresztül, aki 15 éves koromig velünk élt, kaphattam némi morzsát arról, hogy Biblia meg zsoltárok meg hittan, de ő sem volt az a bigott katolikus. Emlékszem, valamikor 14-15 éves korom táján azért történt egy ilyen irányú fellángolásom, barátnőm hatására, akkor elmentünk vele néhányszor misére. Főleg egy kis fűzfői templom maradt meg az emlékezetemben, ahol jó volt a közösségi érzést megtapasztalni, de semmi egyéb.

Számomra a templomok amúgy mindig inkább voltak félelmetes helyek voltak, semmint megnyugvást jelentőek. Félelem… Hát, én azzal a mondattal sem tudok mit kezdeni, hogy valaki Istenfélő. Én nem félek Istentől, hanem szeretem!!!

Lányommal néhány hónapja a Teremtés témakörét jártuk körbe. Mikor megkérdeztem tőle, szerinte hogyan keletkezett a világ, ki teremtette az embert, egyszerűen nem akarta megérteni a kérdésemet. Folyton azt szajkózta: „Anya, mindig minden volt!” Hozzáteszem, az Ószövetség haragvó, büntető istenképét a gyermekeim kapásból elutasították, a Jézus szerető képe viszont érezhetően eredendően bennük él. 

Nagyon rég nem voltam templomban, de tavaly, mikor a három kislánnyal Veszprémben jártunk, nyúztak, hogy menjünk be egy templomba. Akkor döbbentem rá, hogy még egyikük sem volt ilyen helyen. Hát akkor, uccu neki! Mikor beléptünk, őszinte kíváncsisággal néztek körül, de aztán az egyikük megkérdezte: „Anya, miért a keresztre feszített Jézust rakják ki mindenhová? Miért a halott Jézus van mindenütt, és nem az élő?” Tényleg, miért is? És az út-menti kőkereszteken is csak a megfeszített Jézus-ábrázolás látható. Azok szerintem nagyon lehangolóak. Mennyivel szebb mondjuk a riói kitárt karú, befogadó, szeretetet árasztó Jézus!

Számomra az is furcsa, hogy a templom Isten háza. Azt magamévá tudom tenni, hogy a templomok szakrális helyeken épültek, és mint ilyenek, megkönnyítik a JóIstennel való kapcsolatot. Színia könyvében olvasható, hogy a templomok tornyai egyfajta antennák, melyek segítségével könnyebben fogható „az adás”, azaz ráhangolódhatunk a mindenségre. De nekem ugyanígy szakrális hely a testem („test a lélek temploma”) és a természet is.

Én valahogy úgy képzelem el, hogy Isten egyszerre van körülöttünk, és bennünk. Nagyon nehéz volt levetkőznöm az a szakállas öregapós képet, mert a képzőművészeti és irodalmi alkotásokon keresztül annyira ez ivódott belénk. A következő hasonlatot valamilyen könyvben olvastam, de nagyon is magamévá tudtam tenni, hogy Isten olyan, mint egy tenger (YoTengrit, vajon ez is véletlen?), mi pedig mint cseppek a tengerben. Nagyon szeretek kint élni a természetben, és megfigyelni Isten teremtését, belemerülni abba.

Még a teremtésre visszatérnék egy kicsit. Bevallom, nem olvastam el a Bibliát, pedig többször rászántam már magamat, de nem sikeredett. A benne lévő teremtéstörténetet is most először tanulmányoztam át igazán. Megragadott benne több dolog. Az egyik, hogy az első szakaszban az Isten szót használják, a másodikban már azt, hogy Úristen (számomra lényegi különbség van a kettő között, ami talán az Olvasó számára is érezhető, de ebbe most nem mennék bele. Csak annyit, hogy feljajdulva azt kiáltom: „Úristen!”, de a mindennapokban a „JóIsten” szó a szokásos).

Gyermekeim is furcsállották, milyen éles különbség van az első szakasz (a hét napos világ-teremtés), és a második, Ádám-Évás sztori között. Az első részben ezt olvashatjuk: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. … Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket.” Ebben három dolog az érdekes számomra. Egyrészt, hogy az első mondatban többes-szám olvasható („teremtsünk”): vajon ki az a „mi”? Másrészt az is, hogy ha saját képmására teremtette férfinek és nőnek, akkor ezek szerint mindkét pólus megtalálható Istenben (tehát tényleg nem szakállas öregapó!), harmadrészt pedig a saját képmásra teremtés nekem azt is jelenti, hogy mi emberek mindannyian rendelkezünk azokkal a teremtő erőkkel, amivel Isten.

Ha az első részben Isten saját képmására férfinek és nőnek teremti az embert, akkor hogy jön a második részben először Ádám, újra (hiszen már elvileg az első részben meg lett teremtve az ember!)? Azt meg végképp nem, hogy az oldalbordájából miért Éva. Számomra egyenrangú, egyidejű nő és férfi megteremtése. A gyerekek szavaival élve egyébként ez az egész egy nagy baromság (nem bántás, csak őket idézem): a kígyó csábítása, a Tudás fája, a meztelenség-szemérmesség, és a kiűzetés a Paradicsomból. Csak néhány idézet tőlük: „Anya, miért bújt el szégyenkezve Ádám Isten elől, mikor Isten eleve pucérnak teremtette?” „Miért teremtett Isten olyan fát, amiről nem ehet az ember, és miért pont oda rakta a Paradicsom közepébe?” „Hogy átkozhatta meg Isten Évát, hogy fájdalmak közepette szüljön?” „Isten szereti az embert. Miért üldözte el őket a Paradicsomból?” Ugye? Miért is?

Az sem annyira tetszik nekem, hogy a Mennyországot az egyház egyfajta külső helynek érzékelteti, ahová majd halálunk után kerülhetünk. (Persze ha akkor, ha jó keresztények vagyunk, és eleget adakozunk a templomnak. Bocsánat a csipkelődésért.) Szerintem a Menny nem egy hely és nem egy jövőben elérhető valami. Mint ahogyan a Pokol sem. Hiszen hány embernek pokol már most az élete! A mennyország itt és most a Földön és a mi életünkben megteremthető. A kulcs pedig az, hogy mindezt nekünk kell megteremtenünk. Mindez rímel arra, hogy isteni teremtő erővel vagyunk felruházva. A mennyben érzem magamat, ha a gyermekeim szemében látom az örömöt, ha felkel a nap a Hegyestű mögött és az arcomba ragyog, vagy ha szerelmeskedek a kedvesemmel. Ez maga a jelentben levés csodája!

Visszatérnék a vallás és a hit témájára. Az egyik otthontanulós csoportban most áll a bál, egy magát elvileg kereszténynek valló ember a hit nevében pocskondiázza a természetesen élő, és gyermekeiket természetesen (azaz, szerintem istenien) nevelni kívánókat. Egy keresztény, aki rosszindulatú. Aki a Bibliát felhasználva szid másokat. Mindezt persze Isten nevében.

Hányszor öltek már Isten nevében? Gondoljunk csak a vallásháborúkra, a keresztes-hadjáratokra, a dzsihádra vagy a zsidó-palesztin öldöklésre. Mondjuk nekem az is furcsa, hogy a Bibliában az áll, „Ne ölj!”, mégis rengeteg vallásos ember eszik húst, akár meg is leölve az állatot. De most ebbe nem mennék most bele…

Számomra soha nem jelentett az jó pontot, ha valaki azt mondta magáról, hogy keresztény, katolikus, vallásos, stb. Én nem a címkét nézem, hanem az embert. Erről apai nagyanyám jut az eszembe, aki vasárnaponként templomba járt, de emberként olyan volt, hogy… Ilyen képeslap jött egyszer tőle: „Adjon nektek a Jézuska sok ajándékot…” Hát kösz. A templomban adakozott, nekünk soha nem vett, nem küldött semmit. Milyen keresztény az ilyen? (Gondolom hasonló példákat mindenki tud mondani a maga környezetéből.)

Egy hozzá hasonlóan „buzgókatolikus” néni jutott most az eszembe. Volt férjem nagymamájánál jártunk, akkor még fiatalon, kettesben, épp Húsvétkor. Nagypénteken zúgott a harang, az emberek feketében mentek a templomba Jézus halálát siratni, mi viszont kint ugrándoztunk az úton, és tollaslabdáztunk. Az egyik rokon néni fel volt háborodva, hogy mit szólna ehhez az Úristen? Én ezt mondtam: „Isten valószínűleg nagyobb kedvét leli a mi vidám játékunkban, mint a képmutató siránkozásban.” (A nénivel ettől fogva nem ápoltunk túl jó viszonyt.)

Hogyan is kerülhet az ember közel Istenhez? Hát eleve közel van hozzá, benne, vele, de azért az ima jó eszköz lehet a kapcsolat elmélyítéséhez. Ismét jöjjön egy Színiás hasonlat. Az ima olyan, mintha felhívnánk Istent telefonon. Tárcsázok, azaz elmondok egy imát, és Isten felveszi a kagylót. Ha jól odafigyelünk, meg is hallhatjuk a válaszát. Az Anasztázia könyvben arról van szó, mennyire nem nyerő, hogy az emberek Istenhez könyörögnek, kérve imádkoznak. Hiszen Isten megteremtett számunkra mindent. Inkább adjunk hálát Neki ezért.

Istenhez és önmagunkhoz (vajon e kettő nem egy és ugyanaz?) egy zarándokút során is közel lehet kerülni. Nem véletlen, hogy mostanság oly sokan járják a Caminót vagy a Mária-utat. Én kétszer csináltam ilyet: Máriahalomról Péliföldszentkeresztre, illetve Széplakról Szennára zarándokoltam el, első esetben Kincső babát, a másodikban pedig a szerádi zászlót magammal cipelve. Mindkettő igen tanulságos és szépséges tapasztalatokkal szolgált.

Egyértelmű tehát: vallásos nem vagyok, de hiszek. Számomra ez nem is kérdés. Bár, ha jól belegondolok, ez a szó nem is tükrözi pontosan a gondolatot. „Elhiszem…” Ezt akkor szoktuk mondani, amikor magunk nem tapasztaltunk meg valamit, csak mástól hallunk-olvasunk róla, és ezt a kívülről jövő dolgot próbáljuk meg magunkévá tenni. Én nem elhiszem, hanem tudom, hogy van Isten. Sokszor érzem jelenlétét és szeretetét. Jó néhány meditáció során sikerült megtapasztalnom azt a csodálatos egységet, amit Istennel át lehet élni.

Még kérdés, hogy megvan-e életemben Isten?

(Írásom az én világképemet tükrözi, mások irányában azonban teljesen elfogadó vagyok. Nem szándékoztam a cikkel semmilyen vallási irányzatot, csoportot megsérteni.)

Réka

(fotó: Réka)