Mi volt előbb? A tyúk vagy a tojás?

Vajon mi volt előbb, az életmódváltás vagy azt otthontanulás? Melyik következik a másikból? 

Niki írása: 

Már elég sok ember ismerek, akik otthon tanítják a gyermekeiket. Felvetődött bennem a kérdés: kik ők, és miért jutottak erre a döntésre? Vajon milyen kapcsolatban áll ez a döntésük az életmóddal, ahogyan élnek? Előbb változtattak az eddigi életformájukon, és ebből következett, hogy kivették az iskolából a gyermeküket, vagy pont fordítva?

Úgy gondolom, magyarázatra szorulna az a kifejezés is, hogy „életmód”. Mit rejthet magában ez a szó? Vidék, város, agglomeráció, külföld. Apának állása van, anya otthon dolgozik, mindketten dolgoznak, mindketten otthon. Otthon vagy otthonról dolgoznak. Alkalmazottak, vállalkozók, törvényen kívüliek. Főznek minden nap, akár saját kertből (is). Színházba, múzeumba, kiállításra hetente/havonta/évente járnak. Van/nincs tévéjük, számítógépük, autójuk. És még azt hiszem, vég nélkül sorolhatnám. Azonban az az érzésem, hogy az a forma, amit egy család az életük és teremtésük színterének választ, fontos lehet az otthontanulás szempontjából is. Hiszen az is mutatja, mi a fontos számukra az életben, mire törekszenek.

Valakinek hirtelen vagy nem is olyan hirtelen megváltozik az élete. Pontosabban megváltoztatja. Tegyük fel, nem egyedül él, van egy párja és néhány gyermeke. Ha önmagában nem lenne elég ereje a változtatásra, a gyerek nagyon sok esetben kitűnő indikátor, aki beindítja a folyamatokat.

A megváltozik az élete alatt azt értem, hogy rosszul érzi magát a bőrében, esetleg beteg lesz, vagy rájön, hogy folyamatosan boldogtalan. Ezért mozdul: feladja addigi munkáját (munkahelyét), lakóhelyet változtat. Az én ismerőseim körében (nyilván ez nem egy reprezentatív minta, hisz nincs köztük olyan, aki a Gundelbe jár ebédelni) ez a változtatás mindig a vidék irányába mutat, ahol lehetőség van egy természetesebb ritmusú életre, ahonnan a helyi fiatalok elmenekülnek, nincs munka, mindenki Nagybudapestre vágyik. Vagy külföldre. De így talán marad az egyensúly is, mert a gyüttmöntek kitöltik a faluban az üresen maradt helyeket. Persze a falusiak bolondnak nézik őket, és bizonyos szempontból igazuk is van.

Tehát elkezdenek vidékre áramolni a kiugrott értelmiségiek. Nekiveselkednek, és jól-rosszul csinálják is. Ha az ember egyszer elkezdett kérdéseket föltenni, mindegy, talál-e rájuk választ, kérdez tovább. És amikor már fellélegezne, hogy jól van, döcög a szekér, akkor újra felbukkan a gyerek, és újabb problémákat jelez.

Van egy baráti házaspár ismerősünk, akik a városból szintén vidékre „váltottak”, már jó régen. Megvan a ház, a kert, a kőkeményen betartott napi ritmus, mindennek a helye és ideje. Jó látni, hogy mennyire egyensúlyban vannak. Nincs gyerekük. Aki rángatja a kezét, kérdez, jelen van, tükröz és tanít. És néha szembemenésre kényszerít.

A gyerek jelez, nem annyira jó neki a suliban. Fáradt, stresszel, beteg, körmöt rág, bűntudata van, természetellenesen meg akar felelni a tanítónéninek, anyunak, apunak, aztán már a buszvezető bácsinak is. Nincs ideje játszani, kreatívan alkotni, kipróbálni, álmodozni, csak úgy „lenni”.

És a szülő látja, hogy nem jó. Ő is szenved, mert azt érzi, tehetetlen. Mondják az okosságokat, hogy „Mindenki kibírta, kibírja ő is!” (Nem kell kibírnia!), „Teher alatt nő a pálma!” (Ezt nem is értem!), „Az élet is kemény!”, (Az élet áldás.) „Kompromisszumokat kell kötni!”  (A kompromisszum veszteséggel és sérüléssel jár). Jön az a kínterhes időszak, mely megelőzi a döntést, hogy otthontanulók leszünk, mely tele van félelemmel, kétséggel. De a mélyén ott rejtőzik a bizonyosság is, hogy jó lesz ez nekik, nekünk. A teljes bizonyosság csak tíz-húsz év múlva érkezik, addig élvezzük a hétköznapokat.

Van egy olyan tendencia, hogy az életmód- vagy élőhelyváltás hozza magával az otthontanulást. Ha valaki már el tudta engedni a „biztos állást”, a „nyugdíjat”, akkor már az otthontanulás gondolata sem oly ijesztő.

Ám ez fordítva is lehetséges: először lesz otthontanuló a gyerek, és a család ezután jön rá, hogy akkor már nem kell ragaszkodni az iskolához sem elméletben, sem gyakorlatban. Elgondolkoznak azon, tulajdonképpen máshol és máshogy is lehetne élni.

André Stern példájából kiindulva nem állítom azt, hogy otthontanulni csak egy öko-bio családi gazdaságban lehet, és a városban ez teljesen kizárt. Mindkettőnél az a lényeg, hogy valóság legyen, mindennapi megélt, gyönyörű valóság.

Nem áltatok senkit, nem mondom azt, hogy a döntés után az élet mentes lesz minden gondtól. A neheze csak ezután jön. De mindenkit vigasztaljon az a tudat, hogy SEMMILYEN problémával nincs egyedül. És mindig van, aki segít.

Niki

 Képek forrása:http://kortefa-otthon.blogspot.hu/