Az a bizonyos első női kör, amely megváltoztatta az én életemet. Talán másokét is.
A vezető vörös krétát adott kezünkbe a nap elején, és azt kérte tőlünk, mindenki jelölje meg magát azon a területen, ahol érzi nyomát annak, hogy valaha is a másik nem megsebesítette. Akár testben, akár lélekben.
Adott jelre találkoztunk. Ott ültünk a nyári réten. Csak
mi. Nők. A férfiak valahol máshol. Ahol nem láthattuk és hallhattuk egymást. Őrajtuk is ott voltak a jelek, de mi azokat nem láthattuk...
Ültünk
és csak ültünk. Bennem berzenkedés ágaskodott. Az ember befizet egy rakat
pénzt, és cserébe azt mondják, gyógyítsátok meg egymást. Én nem ilyen lovat
akartam. Szolgáltatást kérek. Megmondást és megszerelést.
Az idő
múlását napnak íve jelezte az égen. Kínos volt ez így, hát próbáltam
belekapaszkodni tücsök cirpelésbe, fűszál zizegésbe, felhők vonulásába.
Semmiképpen nem a többieket bámulásba.
Pedig
volt mit bámulni. Ahogyan én is, ők is úgy néztek ki, mint bárányhimlős
eszementek, kiknek nincs ennél jobb dolguk...
Mégis,
mi fog itt történni? Meddig ülünk itt ebben a nyomorodott elfojtásban, ahol
mindenki úgy tesz, mintha ez a valami, amit most cselekszünk, a világ
legnormálisabb hétvégi időtöltése lenne...
Délután
felé kanyarodott rendesen, mire érezni kezdtem. És nem csak én. Két lány dobbal
megemelkedett a helyéről. Másik ketten szintén mocorogni kezdtünk, majd
láthatatlan tűztől vezérelve dobnak ritmusára elindultunk. Körbe-körbe.
Öntudatlan
állapotban térdepeltünk egyesével társaink elé-mögé. Keresztény előéletemből
világított, hogy létezik kézrátételes gyógyítás, de kineziológiának,
haptonómiának, egyéb érintéses gyógyításoknak hírét sem ismertem.
Belül
üres voltam, s csak a kréták üzenetére ügyeltem. Belemártottam kezemet a sebbe,
és hagytam az áramlást. Akit érintettem, csendesen könnyezni, vagy hangosan
sírni kezdett. S a végén sóhajtás után könnyebbedett mosoly jelezte a
forradást.
Ruhában
voltunk, de az instrukció úgy szólt, a jelet bárhová magadra teheted. Azt
rajtad kívül a pólód és a nadrágod alatt más nem láthatja.
Megálltam
mögötte. Majd megkerültem. Lába között éreztem a vörös emléket. Egy életem, egy
halálom. Legfeljebb akkora pofont ad, hogy becsurgok a körnek közepibe. És
beletenyereltem. Nőisége oltárára tapadt felforrósodott tenyerem.
Farmernadrágon keresztül érzékelhettem a krétajelet.
Zokogás
volt a válasz. Mélyből szakadó. Titkokat őriző. Szégyent takaró. Előre, hátra
testet ringató. Igen. Az történt vele. Megerőszakolták.
Sokáig
így voltunk. Amíg nem csillapodott végre a rázkódás. Utólag beszélgettem vele,
mi és hogyan történt akkor. Mi és hogyan történt most.
A kör
végül bezárult. A két dobos és a két érintő visszaült helyére.
Valaki,
akinek a történetet meséltem megkérdezte, engem akkor és ott ki gyógyított?
Erre én nem emlékszem. Csak arra, ahogyan visszaereszkedem helyemre. Különös
állapotban. Fáradtan és mégis hihetetlen erővel töltekezve.
Dúdolni,
énekelni kezdtünk. Már belenéztünk egymás szemébe. Könnyeinken át simogattuk
egymást lággyá vált önvalónkkal.
Közben a
vacsoraidő is eljött. A férfiak nem értették, hol késünk. Ők már réges-rég
befejezték. Lehetett hallani, ahogyan fát vágnak, hangoskodnak, majd
jelzésszerűen kongatják a bogrács oldalát. Asszonyok, mi tart ily sokáig?
Mi csak
ültünk a naplementében és egyek voltunk. Nem nagyon volt elképzelhető és
befogadható, hogy ebben a tiszta és érzékeny állapotban mi most férfiak közé
menjünk, és paprikás krumplit vacsoráljunk.
Felállás
után is csak ölelkeztünk. Együtt és párban és hármasban és sebhelyek szerint. És tudtuk, valami nagyon fontos történt. Valami megszületett. Vagy tán újjá.
Hagyomány, mit őrizni kell. Ősi és a szál most újra felvételre került általunk.
Csinálnunk
kell, de hát mit és hogy, és kinek... Itt kezdődött női utam felvállalása.
Talán úgy tizennégy évvel ezelőtt.
Látomások
sora, álmok és időben érkezett tanítók és tanítások jelölték utamat. Nem is jó
szó a tanító. Nem fejez ki. Meséik, látásaik, példájuk és tapasztalataik
segítettek inkább és nem megmondásaik. És a könyvek. Nagy kedvenceim. Életkör,
Farkasokkal futó asszonyok, Vörös
sátor...
Azóta
számtalan női körhöz és női gyógyításhoz adtam magamat. Nem titok, hogy nem
egyedül csinálom. Az sem, hogy emlékszem több régi életemre is. Hogy segítőim
között ősmagyar világból és észak-amerikai indián kultúrából is állnak mögöttem
bölcs asszonyok. Néha testemet kölcsön kérve mesélnek a kunyhóban. Olyankor
néha én is figyelek, jelen vagyok. De személyes gyógyítás során előfordult,
hogy törölve lett emlékezésem.
Minden okkal
történik. Izzasztókunyhóban, odaát állapotban, tudom,
hétköznapi tudattal nem beszélnék így, s ilyet. Akkor és ott tisztán
kapcsolódom az igazisághoz. Jelen vagyok önmagamban és jelen vagyok a
valódiságban.
Néha
kijövetelkor az újak izgatottan mesélik, Meső, kinyitottam a szememet és a
helyeden egy indián asszony ült... Igen, tudom. Nem baj. Máskor székely
nagyanyáim valamelyike jelenik meg. Megint máskor, sokkal régebbről valaki,
akitől a Meső nevet kaptam.
A
mantrák és dalok többsége, amiket a kunyhókban mondogatunk, énekelünk, ott és akkor születnek. Én elgondolhatom előre, mit szeretnék tenni,ó és miképpen, a
bent ülőkkel összekapcsolódva megváltozik az órarend.
A
dúlaság, mint út is erősen kapcsolódik. Általában olyan anyák keresnek meg,
kiknek a vallásosságon kívüli spiritualitás nem eretnekség. Párjaikat félve
hozzák, mert mit fognak kezdeni ők én velem. Megnyugtatom őket. Tudom, hogyan
kell az ő nyelvükön beszélni. Hamar megtaláljuk a hangot.
Megyek
hát előre, s tova. Mindig arra, ahol a lábnyomot látom előre. Bele kell lépjek.
Nincs más dolgom. Eddig sem volt...
Meső