Búcsú

Ezennel bejelentem, hogy a „Fény-Forrás” magazin mostantól bizonytalan időre felfüggeszti tevékenységét.

Réka írása:

Szomorú kötelességnek teszek most eleget. Ezennel bejelentem, hogy a „Fény-Forrás” magazin mostantól bizonytalan időre felfüggeszti tevékenységét.

Rögtön leszögezem, hogy ennek a dolognak az égvilágon semmi köze nincs ahhoz, hogy a napokban zárttá tettem a „Réka útja” blogot. Arról az olvasók tehetnek (már persze bizonyos olvasók), erről pedig az írók, jobban mondva az írók hiánya.

Júliusban nagy reményekkel indultunk el Alma barátnőmmel, akkor még olyan tervekkel, hogy rendhagyó honlapot csinálunk, egy igazi alternatív online női magazint. Egyedinek tetszett az ötlet, hogy olyan lapot szerkesszünk mi nők, nőknek, ami átfogóan foglalkozik az ma megszokottól eltérő életmód minden szeletével.

Eleinte úgy tűnt, egész szép kis csapat gyűlt körém. Kb. 100 megkeresésből majdnem a fele mondott igent, és aztán végül is kb. 30-35 rendszeres íróval kezdtük el a konkrét munkát. Nyáron még lendületben voltunk, és nagyon hamar egész jó olvasottságra tettünk szert. Bizakodtunk, hogy ez ősztől még sokkal jobb lesz.

Tévedtünk. Szeptembertől fokozatosan csökken a lap látogatottsága, és ehhez párhuzamosan sajnos íróink részvételi kedve is. Mostanra ott tartunk, hogy egy kétheti számot gyakorlatilag csak mi ketten írunk meg Almával, és örülünk, ha 1-2 ember még hozzátesz ehhez valamit a saját cikkével. Meg kellett értenünk, hogy a „Fény-Forrás” gyakorlatilag csak kettőnk szívügye…

Egyrészt nem akarjuk, hogy a lap túl egysíkúvá váljon attól, hogy csak Réka és Alma írásokat osztunk meg (ezzel az erővel elég volna mindenkinek csak a Réka útjá”-t és az „Alma Meter”-t olvasnia), másrészt egyszerűen belefáradtunk ebbe az egészbe. Nagycsaládos anyaként képtelenek vagyunk a tempót tartani, és ennyi időt és energiát az írásba fektetni… Úgyhogy fájó szívvel bár, de úgy döntöttünk, hogy egyelőre vége.

Azért azt fontos még egyszer leszögezni, hogy nem megszűnünk, csupán szünetet tartunk. Parkoló-pályára tesszük a magazint, ahonnan bármikor újra tud indulni a lap, ha meglesz hozzá a lelkes, és, ami talán még fontosabb, kitartó csapat.

Köszönöm, hogy olvastatok!

Szeretettel, Réka (és Alma)

Írás

Az írás számomra igazából egyfajta átfogó kommunikatív, közösségi tevékenységgé vált.

Réka írása:

Amikor iskolás voltam, és szüleim, tanáraim feltették nekem a kérdést, hogy mi leszek, ha nagy leszek, többnyire azt válaszoltam: író, esetleg újságíró. Aztán következett még a felsorolásban a lakberendező és a pszichológus. Érdekes, az angoltanári szakma fel sem merült bennem – pedig aztán végül szülői ráhatásra ezt választottam és hosszú ideig tanítással meg fordítással foglalkoztam…

Iskoláskoromban öcsémmel együtt kitaláltunk egy házi készítésű újságot. A címe „Család Lapja” lett, és nagymamám régi táskaírógépén pötyögtük hozzá a szövegeket. A cikkeket magazinokból kivágott képekkel és rajzainkkal illusztráltuk. Annyira hagyománnyá vált ez a lap, hogy anyukámék tudták: ha jön a Karácsony, a Húsvét vagy a születésnap, akkor nem maradhat el a „Család Lapja” sem.

Ezt a szokást elevenítettük fel akkor, amikor Nagymami illetve Nagypapi születésapjára gyermekeimmel ajándékképen újságot állítunk össze nekik. Ők diktálták nekem a történeteket, meséket, verseket, én összeszerkesztettem az anyagot, és nyomtatás után ők készítették el a cikkekhez a rajzokat.

A gimnáziumban csatlakoztam iskolánk kiadványának újságírói csapatához, és az is egyértelmű volt, hogy az egyetemen a fakultatív tantárgyak közül a CETTly-re esett a választásom. Ebbe a tanszékünkön terjesztett angol nyelvű újságba írtam cikkeket, többek között én voltam „Aunt Agatha”, a lelkisegély-rovat gazdája is.

Az angol nyelvtanári szak elvégzése után egy évet újságírónak tanultam az ELTE Szociológiai Intézetének média szakán. Akkori párom ösztönzésére vágtam bele a sajtós munkákba: a TV22-nél voltam tévéztem, a Danubiusnál és a Kossuthnál rádióztam, de emellett szerencsére írásra is adódott lehetőség: az Érdi Újságnak adtam le cikkeket. Volt párom segített a stílusom csiszolgatásában – sokszor igen kemény kritikákkal…

Hosszú szünet után lelkesen kezdtem neki egy máriahalmi helyi kiadvány, a Faluvédő szerkesztésébe. Bár sajnos az újság mindössze négy számot ért meg, mégis szívesen gondolok vissza erre a feladatra. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire is szeretek írni és szerkeszteni. Élvezem a folyamatot, amikor cikkekből és képekből összeáll egy nagy egész… Ezt most is gyakorolhatom itt a Fény-Forrás magazinban, aminek főszerkesztője és rendszeres írója vagyok.

Talán ötödikben történt, hogy belekezdtem az első igazi novellámba: két lány balatoni nyaralását vetettem papírra. Ma már elég vicces ezt visszaolvasni, mind a bugyutácska történet, mind a béna stílus miatt, de hát mindenki kezdte valahogy… Hatodikban már közösen fogtunk neki barátnőmmel a regényírásnak, és mindketten ugyanazt a témát választottuk: új lány érkezik az osztályba. Az ő lelkesedése hamarabb alábbhagyott, én azonban egy fél spirálfüzetet megtöltöttem Jutka kalandjaival. A témákat természetesen saját életet adta: iskola, barátok, szerelem... A sóstói úttörőtábort meg annyira szerettem, hogy több táborozós regénybe is belekezdtem, változó szereplőkkel, de hasonló történettel.

A gimnáziumi évek, a kamaszkor aztán műfajváltást hozott. Állandóan hullámzó, ám többnyire borúlátó érzelmeimet versekben örökítettem meg. Rengeteg novellám és versem született ezidőtájt. Faltam ekkoriban a könyveket, és olvasmányaim erőteljesen hatottak stílusomra. Emlékszem, sok melankolikus, Krúdy-s hangulatú történetet találtam ki, halálról, elmúlásról, reménytelen szerelemről, de abszurd novellákat (á lá Örkény) és dekadens költeményeket is papírra vetettem.

Felnőttkoromtól már több nagyobb regényen dolgozom egyidejűleg. A számítógép használata nagymértékben megkönnyíti a dolgomat. Nem kell spirál-füzetekbe firkálnom vagy papír-fecniken tárolnom az írásokat – elég csak kigondolni a történet vázát, amelyet utólag is könnyedén ki lehet tölteni később felmerült ötletekkel.

Vásároltam egyszer egy könyvet, ami az írói mesterség minden csínjáról-bínjáról szól („Kezdő írók kézikönyve”). Sokszor végigolvastam, megcsináltam benne az összes gyakorlati feladatot, ami úgy érzem, rengeteget segített, hogy átlássam és még inkább magamévá tegyem ezt a csodálatos hivatást.

Jelenleg egy komplett novelláskötet és több nagyobb lélegzetű mű lapul a fiókomban (azaz a gépemen).

Az egyik például egy olyan regény, amibe még ifjúkoromban kezdtem. A régebbi, kamaszkori írásaim mintegy összegzése ez, egy Kertvárosba költöző lányról, az ő beilleszkedéséről, és persze társra találásáról. Ebből nőtte ki magát az Anna-sorozat, amelynek jelenleg már két teljesen kész része van – sajnos még nyomtatásban nem jelent meg egyik sem…

Van olyan regényem, amelynek megírására már felnőttkori tapasztalataim inspiráltak: egy a miénkhez hasonló, útkereső, úton járó nagycsaládról szól. Van benne tanya és házépítés, közösségre találás és gyermeknevelés – egyszóval minden, ami az elmúlt években életünket meghatározta.

Meséket is írogatok, főleg mióta édesanya vagyok. Piroska és Hajnalka (azaz Csillag és Ilus) a főszereplője például egy erdőben játszódó, tündérekkel teli történetnek. Egy másikat „Gergő” táltos-regényei ihlették. Ugyan gyermekekről, gyermekeknek szól, és a műfaja mese, de az alapja egy olyan szellemi tanítás, ami eddigi tudásom rendszerbe foglalása.

Természetesen most is dolgozom egy regényen. Az elmúlt év ihlette, a rengeteg változással. Válás, újrakezdés, felnövekvő gyerekek, önkifejezés és új, szabad szerelem. A történte maga még titok, de annyit elárulhatok róla, hogy jócskán tartalmaz 18+-os részeket is…

Ötödikesen kaptam az első naplómat, amit azóta is – kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de – vezetek. Több füzet megtelt a velem történt eseményekkel, amikhez hozzáfűztem természetesen gondolataimat, érzéseimet is. Meglehetősen rapszodikus naplóíró vagyok; van, amikor minden este nekiülök, máskor meg hosszú szünet telik el, mire újra késztetést érzek rá. Minden évet azzal zárok, hogy naplómban összegzem az elmúlt időszakot. Nagyon érdekes érzés később újra átolvasni a régebbi történéseket, ezek új megvilágításba helyezik az eseményeket.

Amikor kardozni jártam, a fizikai mellett ez szellemi munkát is jelentett. Minden edzésre valamilyen megadott címmel vagy adott kérdésről kellett fogalmazást készítenünk.

Amikor lett saját számítógépünk, egyre többet írtam itthon, magamról, magamnak. Az érettségi tételekhez hasonlóan különböző, engem érdeklő témákat dolgoztam ki. Igen erős lelki, szellemi gyakorlat volt ez - egyre nagyobb önismeretre tettem szert az írás során.

Legnagyobb örömöm az volt, amikor rájöttem, hogyan készíthetem el saját internetes blogomat (Boldogfalva – Boldogszer – Réka útja). Régebben ilyen kifejezéseket használtam rá, mint: „napló a világhálón” vagy „képújság”. Itt aztán közzétehetek mindent, ami engem érint, különböző tematikus írásokat, és a mindennapi életünkről szóló beszámolókat egyaránt. Nagyon szeretem másokkal megosztani érzelmeimet, véleményemet, és a legjobb ebben, hogy rendszeresen kapok visszajelzéseket olyanoktól, akik engem olvasnak!

Az írás számomra terápia, azaz gyógyító folyamat, és a magamhoz közel kerülés egyik, igen hangsúlyos eszköze, azaz önismereti lehetőség. Van, aki kötés vagy kaszálás közben meditál, nekem ehhez a legmegfelelőbb az írás. A bennem motoszkáló témákon jár az agyam, mint kerge szú a fában, aztán megszáll valami, leülök, megnyitom magam és ömlik belőlem a szó.

A fikciónál meg belebújok a szereplőim bőrébe, világokat találok ki, helyszíneket tervezek, embereket rendezek. – ezáltal talán magamat is rendbe szedem.

Szeretek benne lenni az áramlásban („Flow”) amikor teljesen elfeledkezem a külvilágról, csak nyomkodom ezerrel a billentyűket, és egyszer csak megszületik egy alkotás.

Az írás nekem, bármily fennköltnek is hangzik, egyfajta küldetés. Kiadom a gondolataimat, érzéseimet, Ezzel példát is mutatok másoknak, cselekvésre is sarkallom az olvasókat. Nagy felelősség ez: csupán a szavammal elindítani másokat a változás útján.

Érdekes a folyamatra visszagondolni, először alig olvastak, aztán jöttek az első megjegyzések, magánlevelek, majd személyes látogatások is. Az olvasók tanácsokat kérnek, megosztják élettapasztalataikat, kérdeznek, vagy csak egyszerűen jelzik: „Hahó, itt vagyok, olvaslak, kedvellek!” Szóval az írás mostanra igazából egyfajta átfogó kommunikatív, közösségi tevékenységgé vált.

Vallom, hogy olyan hivatást válasszon az ember, amit egyrészt szeret, örömmel végez, nem is tekinti munkának, inkább kikapcsolódásnak, másrészt ért hozzá, megvan hozzá a tehetsége, tudása, harmadrészt szolgál vele egy jó ügyet, segít vele másokat.

Én az írást szeretem, a visszajelzések szerint egész jól csinálom, és segítek is vele nem kevés embernek. Egyszóval az én hivatásom az írás, a kommunikáció.

Ha most megkérdeznék tőlem, úgy istenigazából mi szeretnék lenni, ha „nagy” leszek, a válaszom újból csak az volna: ÍRÓ. Hiszen már most is az vagyok…

Réka

Balázs vasárnapja

A gyerekeinknek köszönhetjük sokszor, hogy a vasárnapot nem láblógatással töltjük, hanem aktívan kezdhetjük. 

H.E. írása:

Ez a vasárnap reggel is úgy indult, mint általában a többi... Végre nem kell korán kelni. Hurrá! Illetve nem kellene, ha Balázs, a két éves ismerné az órát és a hét napjait, és az illemet, hogy ti.,   anyukát  vasárnap legalább hagyjuk aludni kicsit tovább. De ez nem így van. Úgyhogy amikor kinyitottam a szemem, édes puha kezecskéivel simogatta az arcom, össze-vissza puszilgatott, és néha megpróbált finoman célozni arra, hogy egyrészt nem a megfelelő pózban fekszem, másrészt a számár néha olyan fontos titit nem tudja kellőképpen megközelíteni a pizsamám miatt… Megölelgettem, és nagyot sóhajtva megadtam magam. Közben boldogan figyeltem az arcát, és a szívemet melengette mosolygós elégedett pillantása. Olyan fantasztikus kis lény egy ilyen csöpp gyerek. És olyan jó anyukának lenni! A gyerekszobából, a lakás túlsó végéből beszűrődött a két nagyobbik gyerekem hangja, amint élénk eszmecserét folytattak arról, hogy egy-egy vadászgép milyen sebességgel tudja felhúzni az orrát, és milyen magasra tud repülni hány másodperc alatt. Hú! - Gondoltam. Akkor biztos jó késő lehet, ha már ennyire éberek. Végre aludtam egy jó nagyot! Jólesően nyújtózkodtam, a reggeli napsugár szétáradt a szobában. Gyönyörű napra ébredtünk megint. A szívem telve boldogsággal, és békével.

Majd a következő pillanatban:

- Baláááááázs!!!!! - hallottam a nagyfiam hangját, ahogy a kistesója nevét üvöltötte. És már közeledtek léptei felénk.   - Úr Isten! Mama, gyere, ezt nem fogod elhinni! Kiborította az összes macskaalmot a szoba közepre a szőnyeg, a kanapé, még a hintaló is macskaalmos, meg szaros!! Balázs érdeklődve hallgatta

Hm... mit lehet tenni... kimásztam az ágyból optimizmussal felvértezve, sitty-sutty eltüntetjük, mivel csak söprögetni, porszívózni kell, előző éjjel ugyanis kitakarítottam totálisan a ládáját ennek a fekete rémségnek.  Nos, ahogy mondani szokták, ember tervez, Isten… 
Először is konstatáltam, hogy cseppet sem sikerült többet aludnom, mint máskor, mivel még csak fél hét van. Hogy lehet az, hogy amikor iskola van, úgy kell őket kimasszírozni, kiszeretgetni, vagy ha egyik sem válik be, kirobbantani az ágyból. Vasárnap meg már hajnalban kukorékolnak… Nem értem ezt. 

De hát nem volt mit tenni. A nagy részét a granulátumoknak visszalapátoltam a ládába, Balázs lelkes segítségével.. Mindegy, hogy fele mellé megy, hisz az egész nappali amúgy is terítve van... Na jó, az asztal alá kivételesen nem került most belőle. Éljen!  A porszívózás már gyerekjáték. Lenne, ha Balázs nem szedné ki azt is a kezemből. De hát olyan kis szorgalmas. Egy zokni a csőbe, egy kisautó beszorulva, egyebekben azért néhány szem macska alom is kerül a porszívó zsákjába. Kanapé rendben, mivel szerencsére hamar megunja a takarítást, az a néhány perc, amit ezzel foglalatoskodjon épp elég arra, hogy bezsebeljen néhány elismerő pillantást a mamától. És már megy is a dolgára... Jaj, vajon mi a túrót fog bedobálni megint a nyitott mosógépbe, vagy a tegnapról a zuhanytálcában maradt vízbe… bele  sem gondolok inkább most. Koncentráljunk a nappalira.

Kandalló tiszta. Hintaló egy két pisis gombóc macskaalomtól megtisztítva, és lemosva. Kis fújogás Gergő részéről. "Mama, ez undorító! Ok, nyugi, ez csak macskapisi. Hozzá lehet szokni…" Uh, basszus, itt egy darabka a szilád részekből is az évszakasztal szélén… meg még egy az egyik szép levélen is... Jaj, ezt én is nehezebben bírom. Na, akkor dobjuk ki az összes gyönyörű tüskés gesztenyegyereket, leveleket, terméseket... terítő a mosógépbe, szagló részek eltüntetve. Kész végre...

Sok tanulsággal járhat egy ilyen reggeli történet, az optimisták számára.

1. A gyerekem rendeltetés szerűen tudja használni a takarítóeszközöket, valamit biztos tanul mindig.

2. Ugyan nem terveztem két nap után megint porszívózni a kanapé alját, de micsoda szerencse, végre megtaláltam a műanyag uzsis doboz fedelét, amit két napja kerestem.

3. Megtudtam, hogy a kandalló belsejében az a sok fehér folt a kandallóbetét fekete oldalán nem valami penészes izé a bedobált nedves gesztenyéktől, hanem egyszerű hamu, amivel Balázs gondosan kidekorálta.

4. Évszak asztalalt itthon két éves gyerek mellett akkor érdemes készíteni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy naponta új kinézete lesz, mivel vagy leszedi a vázában lévő rózsák szirmait, ahogy én a rózsavíznek szoktam, Vagy új csipkebogyó ágat kell szedni, mert a bogyók szőrén szálán eltűnnek, stb. Vagy egyszerűen szürke lesz minden a Balázs által gondosan rálapátolt hamutól…

4. Megtudtam, hogy az a kis figura, ami az évszak asztalon van nem kéményseprő, hanem egy csipkebogyó baba. Legalábbis az volt, amikor odatettem ősz elején.

5. A macskánk emésztőrendszere kiválóan működik. Akkor nem baj, hogy időnként házi kosztot is kap.

További bölcs tanulságok:

Nem minden az, aminek első pillanatban látszik. A bosszantó helyzetek is váratlanul pozitív fordulatot vehetnek.

Minden rosszban van valami jó.

Ezek a helyzetek megtanítanak súlyozni a dolgokat, és meglátni a szépet mindenben.

A gyerekeinknek köszönhetjük sokszor, hogy a vasárnapot nem láblógatással töltjük, hanem aktívan kezdhetjük. A reggeli torna garantált, legalább vasárnap. Már egy hete halogattam a tornát.

A két évesek nagyon tudnak valamit, mert arra tanítanak, hogy mindig kellő rugalmassággal tudjuk kezelni a zűrös helyzeteket. Egyebek mellett tán ennek is köszönhető, hogy még nem őszülök.

Máris megspóroltam a hajfesték árát. Köszi Bazsikám.

Pillanat, mindjárt folytatom, csak kiszedem a vizes ruhákat a zuhanytálcából, és beteszem mosni. Balázst meg átöltöztetem, miután gondosan kimertem a vizet a mosógépbe, és szárazra töröltem a fürdőszobát. Kezdő anyaként még gyakran elkövettem azt a hibát, hogy először a gyereket öltöztettem át. Aztán még egyszer, aztán még egyszer, aztán takarítottam. Ilyen botorságot már nem csinálok.

Snitt

Nnnna, kész. Szóval hol is tartottam?

Ja igen, a  tanulságok.

Nem érdemes előre tervezni hosszabb időre, mert mindig jöhetnek váratlan események.

A tervszerű takarítás megvár, és kénytelen leszek megcsinálni akkor prompt, hisz előbb-utóbb úgy is történik valami. Nem ringatom magam abban az illúzióban, ha mégis sikerül a naptárban kipipálni a teendők között, hogy kitart a következő hétig a tisztaság.

Amikor lehet, akkor kell aludni, mert sosem tudni, mikor rövidül le váratlanul az éjszaka. Még vasárnap sem biztos a késői kelés egy kicsi fiúcska mellett.

Nos, egyelőre ennyire emlékszem a kora reggelből, most mennem kell reggelit készíteni…de előbb csinálok végre magamnak egy kávét.

A gyerek tiszta, a nappali tiszta,a fejem tiszta, a szívem tiszta.. Uhh! És az arcom?? Azt hiszem most meg kell válnom nyájas olvasóimtól, mivel zuhanyzás után még ágyat is kell húzni... 
A kávé? Nos, az majd amikor sikerül.

Szép vasárnapot mindannyiunknak! :)

H.E.

(fotó: H.E.)

Álcázott asszonykörök

Ezek a tanfolyamok valójában kismamajógának és kismamatornának álcázott asszonykörök. A tanfolyamok tehát óriási űrt töltenek be: a nem létező női köröket pótolják.

Alma írása:

Ebben a bejegyzésben a különböző tanfolyamokról lesz szó (kismamatorna, szülésfelkészítő tanfolyam). Rögtön az elején kijelentem, hogy szerintem is fontos a kíméletes mozgás a kismamáknak, és persze mindenki másnak is, de az az érzésem, hogy ezek a tanfolyamok valójában kismamajógának és kismamatornának álcázott asszonykörök. Mintha itt a legfontosabb nem is a mozgás, hanem a …. jó társaság lenne!

Összejönnek a várandós nők, és amellett, hogy kimozdulnak otthonról és tornáznak egy jót, beszélgetnek a kételyeikről, félelmeikről, tapasztalataikról. Hogyan lehet megbirkózni a szerepváltással: dolgozó nőkből anyák lesznek, ahol a saját személyiségük alárendelődik majd egy másik ember igényeinek? Egyáltalán; milyen lesz az anyaság? Hogyan tudják elfogadni a testük változásait? Hogyan alakul át a kapcsolat a leendő apukával? Biztos, hogy meg fogják szeretni a kisbabájukat? És rengeteg gyakorlati kérdés is előkerül: ki kivel és hol fog szülni, mennyi hálapénzt adnak majd az orvosnak, ki milyen pelenkát fog használni, kinek milyen a védőnője, honnan fogják tudni, hogy jól tették mellre a babát, mikor van túlöltöztetve a gyerek, miről árulkodik a baba sírása stb. – rengeteg, olykor nevetségesnek tűnő, de az anyáknak sokszor komoly gondot okozó megválaszolatlan kérdés.

Sok kismama környezetében nincs olyan nő, akitől tanácsot kérhetne. Az édesanyja gyakran nem egy háztartásban él a fiatalasszonnyal, de ha együtt is élnek, sokszor kérdéses, hogy elegendő tudás van-e a birtokában, hiszen a mai nagymamák nemzedékének tagjai közül csak kevesen mondhatják el magukról, hogy 5-6-8 gyereket szültek, és így óriási tapasztalatot szereztek a szülés és csecsemőgondozás terén. Természetesen egy gyerekkel a háta mögött is lehet valaki okos és tapasztalt, de talán egyet értetek velem abban, hogy minden szülés és minden csecsemő más és más, így minél többet szült valaki, és minél több kisbabát gondozott, annál szerteágazóbbak az ismeretei. Nem is beszélve arról, hogy 30 év nagy idő, ez alatt nemcsak az emlékek kophatnak meg jelentősen, de a tudományos álláspontok is számottevően változnak … Ráadásul a ma népszerű irányzatokat (természetes szülés, igény szerinti szoptatás, babahordozás) még hírből sem ismerték anyáink korában, így ők erről saját tapasztalattal sem rendelkezhetnek.

Ha valakinek nincs épp várandós, vagy kisgyerekes barátnője, igencsak ki lehet éhezve az asszonytársaságra, ezek a tanfolyamok tehát óriási űrt töltenek be: a nem létező női köröket pótolják.

Azt a kört, ahol a nők őszintén kinyílhatnak egymás előtt, kimondhatják legtitkosabb félelmeiket. Jó, ha egy ilyen társaságban jelen vannak tapasztalt asszonyok (bábák – és nem csak szülésznői minőségben), akik értőn meghallgatják a bizonytalanok félelmeit (bármilyen nevetségesnek is tűnhet némely kérdés), elmondják saját tapasztalatikat, véleményüket, kérdeznek, és válaszolnak.
Ha lennének működő szerves közösségek, könnyebb lenne a nők helyzete, hiszen helyben lenne a tapasztalt nőtársaság (lánytestvérek, sógornők, idősebb rokonok). A jelenkor problémáira szeretek megoldást találni a magyar néprajz segítségével, de a magyar paraszti társadalom ilyen szempontból túlságosan szégyenlős és visszafogott volt. Nem hiszem, hogy sűrűn előfordult volna, hogy egy anya párkapcsolati vagy szexuális tanácsokkal látta volna el lányát (legfeljebb ennyit mondhatott: „tűrjé’ édes jányom, én is sokat elviseltem apádnak”), de még az asszonysorban lévő barátnők sem mindig voltak pletykás kedvűek, így fordulhatott elő az, hogy a fiatal nő nem tudta, hogy mi fog vele történni a nászéjszakán… És így eshetett teherbe sok tapasztalatlan lány, akiknek halvány fogalmuk sem volt a szexuális élet mikéntjéről, és következményiről. Ugyancsak keveset tudtak dédanyáink a szülésről is, hiszen a magyar társadalomban nem volt jellemző, hogy még nem szült nőket engedtek volna a vajúdó közelébe, így a fiatal anya saját szülésekor szembesült először azzal, hogy hogyan is érkezik az ember erre a világra. Szinte biztos vagyok abban, hogy a magyar parasztasszonyok egymás közti beszélgetéseiben nem kerültek elő a párkapcsolati problémák, nem esett szó a nemi életről, főleg nem a nő saját nemi vágyairól (voltak egyáltalán ilyenek nekik…?)

Ugyanez a félelem (az ismeretlentől) indokolja a szülésfelkészítő tanfolyamok népszerűségét. Ezeken a párok találkozhatnak a szülőszoba dolgozóival, kérdéseket tehetnek fel nekik (mi például annyi hülyeséget kérdeztünk az első szülésünk előtt, hogy a bába alig tudta visszafojtani a nevetését), megnézhetik, hogy melyik helységben mi fog történni velük, hol fürdetik majd meg az újszülöttet, hogyan kell ápolni a babát. Hasznos dolgok ezek, hiszen sokkal könnyebben elviselhető a stressz, ha az bejósolható és nem teljesen ismeretlen. De azt hiszem, hogy az eszményi szerves közösségben ilyenekre nem lenne szükség, mert a lányok saját kistestvéreiken (vagy rokonaik gyerekein) már eleve megtanulnák a csecsemő és kisgyerekgondozást, szüléseknél segédkezve pedig nem lenne misztikus és félelmetes a világrajövetel.
Úgy látom, hogy a most tárgyalt tanfolyamokat főleg első gyerekes anyák veszik igénybe, (gondolom, nekik van a legtöbb félelmük, kérdésük és idejük), nehezebb megoldani a kismamajógát, ha otthon van már 2-3 kisgyerek. Saját magamról annyit mondhatok, hogy az első gyerekvárás és szülés előtt (és közben) nekem is rengeteg kérdésem volt, és teli voltam félelemmel. Sőt, a többediknél is volt bennem félsz, hiszen soha nem tudhattam, mi vár rám… (Most már csak mosolygok magamon.)

Valaki egyszer a halálhoz hasonlította a szülést, azért, mert mindkettőt csak saját élmények útján tudjuk megtapasztalni. Nekem meghökkentő ez a hasonlat, de tény, hogy a szülés élményét nem lehet elmesélni, azt valóban át kell élni!

Alma

Szeretetnyelvek

Kívánom, hogy a társára, családjára odafigyelve mindenki felfedezze, mit is szeret a másik, és minél gyakrabban fejezzük ki nekik a szeretetünket!

Réka írása:

Könnyű azt mondani valakinek, hogy szeretjük. De mi van akkor, ha ezt tetteink nem fejezik ki? Vagy ha mi megpróbáljuk kifejezni érzelmeinket, de azok valami miatt nem érnek célba?

Ezek oka a szeretetnyelvek különbözősége. A szeretetnyelv eszköz a szeretetünk kifejezéséhez és a másik szeretetének megérzéséhez.

Ha két nagyon különböző ember kerül össze, akik nem ismerik, és nem is hajlandóak megismerni a másik kedvenc szeretetnyelvét, akkor ott nagy nehézségekbe ütközik a kommunikáció.

Mondjuk valaki imádja a testi érintéseket, és folyton ölelgeti, csókolgatja a szerelmét, pedig lehet, hogy az jobban örülne annak, ha mondjuk az illető kiteregetné helyette a kimosott ruhákat. És hiába halmozza el valaki a párját egyre drágább és nagyobb ajándékokkal, ha az inkább azt értékelné, ha több értő figyelmet, rá fordított energiát és vele eltöltött valódi időt kapna.

Az öt szeretetnyelv a következő:

- Elismerő szavak, dicséret

- Minőségi idő, osztatlan figyelem (beszélgetés, közös szabadidős program)

- Ajándékozás, tárgyi meglepetések

- Szívességek, segítségnyújtás, szolgálat (házimunka)

- Testi érintés (ölelés, puszi, gyengédség)

Mindenkiben mind az öt jelen van, hisz ki ne szeretné, amikor dicsérik, amikor figyelmet vagy ajándékot kap, ha segítenek neki vagy megpuszilják. De mindenkinél megvan, hogy melyek a leghangsúlyosabbak, és melyek a kevésbé fontosak. A legjobb persze, ha az öt szeretetnyelv mindegyikét alkalmazzuk, de ha igazán megismerjük a párunkat, gyermekeinket, szüleinket, és rájövünk arra, mi az ő hangsúlyos szeretetnyelvük, akkor annak segítségével jobban ki tudjuk fejezni felé a szeretetünket.

Megcsináltam egy tesztet (akinek kedve van, maga is kipróbálhatja: http://static.kgyt.hu/love.html), ami elég nagy pontossággal jelzi, melyek az illetőnek a hangsúlyos, és melyek a kevésbé fontos szeretetnyelvei. Az eredmény tulajdonképpen nem lepett meg. Az viszont igen, hogy a kedvesemnek teljesen ugyanaz a sorrend jött ki, mint nekem!

Számunkra a legfontosabb a Minőségi Idő, toronymagasan megelőzve minden mást. És most akkor írjam azt, hogy időnk legalább felét egymástól távol töltjük? Ezután következik a Testi Érintés és az Elismerő Szavak. Ez a kettő az, amiből talán mindkettőnk korábbi kapcsolataiban a legtöbb hiányt szenvedtünk. Most mindkettő óriási hangsúlyt kap az életünkben, talán épp a múlt hibáiból tanulva. 

A sor alján állnak a Szívességek és az Ajándékok. Természetesen örülünk, ha a másiktól segítséget kapunk; hová lettem volna, ha például nem újítja fel a házikót, és ő is bizonyára boldog, amikor finom ennivalókkal traktálom. De mindketten önálló lények vagyunk, meg tudunk (szinte) mindent csinálni egyedül is, tehát nem szorulunk rá a másikra. Na, jó, én azért igen, például imádom, hogy nem nekem kellett a tűzifát felaprítani, és idén a budi-takarítást is a teremtés koronája végezte el helyettem. 

Persze nem mondom, jól esik, amikor a táskájából rendre előkerül egy Raffaello vagy egy Bounty, sőt virágot is kaptam már tőle nem egyszer, és én is sokszor megveszem az általa imádott krémes sütemények valamelyikét, hogy örömet szerezzek neki. De a tárgyakkal történő szeretet-kifejezés akkor is a legkevésbé fontos nekünk.

Kívánom, hogy a társára, családjára odafigyelve mindenki felfedezze, mit is szeret a másik, és minél gyakrabban fejezzük ki nekik a szeretetünket!

Réka